Mert aki szerelmes...

   "Miért nem lehet örökké szerelmes az ember lánya? Miért múlik el egy idő után? Szeretnék örökre ilyen maradni. Önmagam maradni. 
   De ez vagyok én? Ki vagyok egyáltalán? milyen vagyok? Vajon Vele tényleg önmagam vagyok, vagy csak tetszik az a valaki... a Másik, aki vele van? Vajon ki lennék Én, csak úgy magamban, csak Én, Én, és  a csupasz lelkem? Már nem is számít, mert amióta Én és Ő Mi vagyunk, azóta érzem hogy élek. Azóta nem vagyok egyedül a szürke hétköznapok labirintusában; azóta a szemem már el is felejtette, milyen volt fakónak, kopottnak lenni. Most mindent gyönyörűnek látok velük. Lehetséges-e, hogy ez csak a színtiszta optimizmus? Vagy ez már az őrület határán van?
Nem szeretem kimondani: szerelmes vagyok. Nem is fogom kimondani. Hadd csapjak be mindenkit, hadd higgye a Másik, hogy ez csak egyszerűen vidámság. 'Csak' boldog vagyok. Csak boldog, nem szerelmes. 
   Mert aki szerelmes, annak bármikor összetörhetik a szívét."

Remény

Örül a szívem, felpezsdült lelkem,

Gombóc a torkomban.

Vajon hol vagy már?

Jöjj gyorsan!

Végre érzem, hogy élek.

Igaz, nincs tavasz, 

De én mégsem félek,

Remélem, velem maradsz.

Értelmet adsz napjaimnak. 

De a búcsú oly' közel, 

Addig szomjazom szavaidat, 

Még el nem jössz, s meg nem ölelsz.

Miután elengedtél, nézz szemembe, 

S mondd, amit hallani akarok.

Suttogd azt: "Örökké tiéd maradok."

És soha többé.. ne engedj el még!

Mosolyogva intek búcsút,

Mosolyogva, de a szemem könnyes.

Szerelmes lány sose búsul!

- erre gondolok, s így búcsúzni is könnyebb. 

Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam - idézetek

Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mintha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.

(...) Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer, vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. 

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit.

A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogyan döntsünk. 

Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.

Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre.

Élménybeszámoló a táborról - 5. nap

Balatonlelle

Ó, és végre ez a nap is elérkezett: végre sikerült korán kelni. Ennyi. A reggelinek felettébb örültem. Csupa csoki. Csokistej és Nutellás kenyér! És aznap (igen, az ötödik nap először - a Terror Háza után persze) érdekes volt a program! Egy kutyás bemutató volt, rendőrökkel meg minden. Nagyon élveztem. Elrejtettem drogot az autóban, és a kutya egyből kiszagolta. Aztán pedig elfogott egy embert. Végül, az egész után pedig lehetett fényképezkedni a kutyával, rendőrökkel, autóval, felvenni a határőrök mellényét, stb. Ezután még volt volt egy Vöröskeresztes bemutató, de elég rövid volt, és csendesen beszéltek, illetve a közönség volt hangos. Szóval nem sokat lehetett érteni.

Szerdán megint neteztem, és rájöttem, egyre több időt töltök a recepción. De hát mit is lehet csinálni egy ilyen táborban?! Meg lehet őrülni a melegtől, de a szobában üldögélni unalmas, ki nem nagyon lehet menni. Vagy ha mégis, a hűvösben esetleg pingpongozni. Szóval maradt a recepció, ott legalább volt élet. 

Aznap ebéd után szintén tanárok nélkül mentünk le a Balatonra. És kivételesen öt lány, azaz végre nem ketten mentünk. A strandról visszafelé megláttam egy árust, aki csomó mindent árult. Láttam szép nyakláncokat, egyből a barátnőmre gondoltam! Másnapra terveztem hogy viszek pénzt és megveszem. 

Mire visszaértünk a táborba, vacsorára, a fiúk fociztak. Akkorra tették a meccseket. 

Estére eléggé kimerültem, a gyakorlás miatt is. A másnapi bemutatkozásunkra készültünk. Úgyhogy kivételesen egyedül mentem fel a szobámba, és miután beszélgettem a szobatársammal, gyorsan elaludtam.

Élménybeszámoló a táborról - 4. nap

Balatonlelle

Második reggel a táborban kicsit később keltem mint terveztem. Gyorsan rendbe szedtem magam és lementem az ebédlőbe reggelizni. Reggeli után pingpongoztunk, hintáztam, és végig ültünk egy unalmas előadást. A napon. Hiába húztuk a székeket a hűvösbe, nem segített sokat.

Az előadás után ebédeltünk, és feltűnt hogy ebben az évben most eszek először dinnyét! Nagyon szeretem. Ebéd után pihentünk kicsit, tudjátok már, mintha lenne mit kipihenni... 2 órakor indultunk a strandra. Csak felnőtt kísérettel szabadott volna lemenni, de mi lementünk nélküle is. Nem bírtam ki, strandolás után vettem a boltban egy karamellás Milkát, már nagyon vágytam rá! Mire visszaértünk, el is fogyott az egész. A nap miatt nagyon szétolvadt, de még így is megérte.

Ezután  a szervezővel együtt elsétáltunk a kilátóba. Úgy magában az az izé szerintem egy semmi, de a látvány közepes volt, az odafelé vezető séta pedig tökéletes volt. Szeretek sétálni, de sajnos nem nagyon volt rá  alkalmam egy jóideje.  

Vacsorára visszaértünk. Utána Spanyolország, Indonézia és Lengyelország mutatkozott be. A spanyolok kiejtése kicsit furcsa volt. Az indonézektől kaptunk táskát, és nagyon érdekes tánccal kötötték le a figyelmünket. 

Ezután a barátnőmmel elkezdtünk készülődni az előre betervezett sétánkra a Balaton-partra. Hiába a nagy felkészülés; a szúnyogok nagyon csíptek, a szúnyogriasztó nem hatott. És amikor fényképet akartunk csinálni, beleültem a vízbe. Szóval nem volt túl sikeres a kirándulásunk.
Aznap este mentem fel először Facebookra, de főleg unalomból. Nagyon örültem a sok üzenetnek, de nemigazán válaszolgattam rájuk. Barátnőmmel hintáztunk egyet, pingpongoztunk éjfélig, majd elmentünk aludni.  A legrosszabb éjszaka az volt. Alig tudtam elaludni a szobatársak beszélgetésétől. De ugyan hogy nézett  volna ki ha rájuk szólok?! Úgyhogy áthoztam a fülhallgatóm és a mobilom, de addigra befejezték. Így jártam.

Aznap este a táborból egy férfit kórházba szállítottak. Kezdtem azt hinni, ez egy elátkozott hely. A rengeteg baleset miatt.

Élménybeszámoló a táborról - 3. nap

Balatonlelle

Reggelire szendvicseket kaptunk, még mindig finomnak éreztem az ételeket, ami jó, ahhoz képest hogy egyes táborokban ehetetlen a kaja. Volt egy rövidebb tábormegnyitó, ami nem is lett volna rossz, de rosszul lehetett lenni a melegtől. Hűvösben kb. 27 fok. Na és aki nem aludt, az alig bírta végighallgatni nyitott szemekkel. Volt  egy kis előadás az EU-ról angolul, az nagyon érdekes volt. Ebéd után csak "pihentünk". Igazából punnyadással és lustálkodással töltöttük az egész napot. Délután 3 körül lementünk a Balatonra, akkor először. a strand nagy része bombariadó miatt le volt zárva. Hát kösz - gondoltam magamban. Végül a tévében hallottam, találtak egy második világháborús gránátot a vízben. Én most úsztam először a Balatonban, és meg kell hagyni, jó kis hely. Elég sekély a vize, de meleg és homokos az alja. Csak az otthoni barátnőmmel mentem a vízbe, elég sokáig besétáltunk, és aztán ki. Azután, mikor már elmentek a rendőrök, megnéztünk a part másik részét is, majd megszárítkoztunk és visszamentünk a táborba. 

Most, hogy tudtuk, milyen kín volt belopózni este a szobánkba, inkább korábban lefeküdtünk aludni. Sétáltunk kint egyet, hintáztam vagy 25 percet (mániákus hintázóvá váltam!), és szépen elvonultunk aludni.

Élménybeszámoló a táborról - 2. nap

Gödöllő - Budapest - Balatonlelle

Reggel is terített asztallal vártak minket, és néhány fényképet is készítettünk velük, azt ígérték, emailben elküldik őket. És hogy még tökéletesebb legyen az egész: még egy ajándékcsomagot is kaptunk tőlük indulás előtt. El voltunk ragadtatva tőlük! Eldöntöttem, ha mégegyszer arra járok, meglátogatom őket! Ráadásul az ott töltött éjszaka hasznos is volt; még soha nem beszélgettem annyit azzal az osztálytársammal.
Délelőtt az első program a Béke Gong gongatása volt, mégpedig azoknak, akiknek a neveit előző nap kihúzták. Akkor még nem értettük, mire választanak ki minket. Illetve személy szerint engem nem. Akkor érkeztek meg a spanyolok és a finnek. A spanyolokra mindenki kíváncsi volt, de csalódnunk kellett, mert semmi spanyolos nem volt bennük, és nagyrészt lányokból állt a csapat...
Ez után Budapestre indultunk, előtte kaptunk ételcsomagot az útra. És hideg ásványvizet, mert őrülten meleg volt! Először a Népliget Parkba mentünk, ott vártunk a sorunkra, azután pedig a Terror Háza Múzeumot látogattuk meg. Engem lenyűgözött. Szeretem a történelmet. Nem túlzottan, de szeretem. És ez nagyon lekötötte a figyelmem. Nem is tudom leírni; jó idegenvezető + jól kitalált ötletek a hangulat kifejezésére, és odaillő aláfestő zene. Mindenkinek ajánlom. Aki még nem látta, az itt megnézheti virtuálisan.

Sajnos kicsit elhúzódott a múzeum-látogatás, és a végét elsiettük, nem tudtunk mindent végignézni. A Parlamentben kellett volna lennünk 1 órára, és mi 1.05-kor még a múzeumban voltunk. 
A Parlament látogatását én nem nagyon élveztem. Lehet, azért mert már fáradt voltam, nem tudom. Csak egy szép épület. Mert tényleg nagyon szép! De ennyi. Fényképezni sajnos nem sokat lehetett. 
Mikor már azt hittük, sínen vagyunk, azaz végre odaérhetünk  a táborhelyre, Balatonlellére, hát csalódnunk kellet. A hátsó gumija a busznak kidurrant, így majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. De a sofőrünk úgy oldotta meg, hogy a mögöttünk lévő buszba kellet átszállnunk, a szlovákiaiakhoz. Többen ültünk egy ülésen, és a tanárok a lépcsőre telepedtek. Kicsit többen voltunk mint a megengedett, de legalább odaértünk.
Ahogy megérkeztünk, felsorolták ki melyik házban, fog aludni. Négy ház volt, én a C/3-ban aludtam, a 4. szobában. nagyon szépek voltak a házak, volt TV is. A csomagjaink csak vacsora után érkeztek meg, így mi nem mehettünk le a Balatonra fürödni, a többiek pedig igen. Ezt nagyon sajnáltuk. De kárpótlásként kaptunk fagyit, ami kicsit enyhített a bánatunkon...
Voltak akik rögtön megtalálták a helyüket, és beálltak röplabdázni. Én inkább csak néztem. Azután vacsorázni mentünk, spagettit kaptunk, nagyon finom volt!
Este miután letusoltam, lementem és hajnali 3-ig beszélgettünk páran. Kártyáztunk, majd úgy döntöttünk, körbenézünk kicsit  a táborban, még úgysem láttuk az egészet. És persze, amilyen szerencsém van mindig... amikor elindultam a többiek után, lespriccelt az egyik locsoló. Hajnali 2 és 3 között indítják be őket, és engem épp eltalált. Úgyhogy én akkor bementem átöltözni, és le is feküdtem aludni. A m házunkban a felügyelő tanár a földszinten aludt. És szó szerint, mert ágya sem volt. Szóval lopakodni kellett, és a lépcső meg nyikorgott alattunk...
A társaság többi tagja - másnap tudtuk meg - le sem feküdt aludni. Pingpongoztak.

Élménybeszámoló a táborról - 1. nap

  Zenta - Gödöllő

Reggel negyed hétkor keltem és hirtelen furcsa dolgot éreztem; nem szerettem volna elutazni. Tudtam, ha most elutazok, hiányozni fog valaki. Ennek ellenére gyorsan kimásztam az ágyból, elkészültem, és háromnegyed 7-kor már a parkolóban ültünk anyával. Odafelé vettünk egy kiflit a péknél, az volt a reggelim. Az első meglepetés aznap: az a nő volt az eladó a pékségben, akitől két éven át vettem az uzsonnát az iskolába. Nagyon örültem hogy újra látom!

A parkolóban először az osztálytársamat pillantottam  meg, később észrevettem hogy még páran állnak a közelben, akik szintén a buszra várnak. Végül tényleg az  a tanárnő jött velünk, aki be volt jelentve. Persze volt pár nemkívánatos személy is, mint mindig. Reméltem hogy nem fogják elrontani a tábor hangulatát. Majd kerülöm a társaságukat - gondoltam.

A Gödöllő felé vezető úton nem sokat beszélgettünk az osztálytársammal. Néztük a tájat, zenét hallgattunk... Csak mert nem volt mondanivalónk. Vagy csak túl korán volt még egy csevelyhez. Mikor átértünk a szerb-magyar határon, mindenki megkönnyebbült, "a nehezén túl vagyunk". Azonban amint Gödöllőre értünk, eltévedtünk. Illetve nem találtuk a városházát. És a csodálatos szervezésnek köszönhetően egy telefonszámunk sem volt, hogy segítséget kérjünk a szervezőktől.

Mikor nagy nehezen megtaláltuk a városházát, ott kellet ülnünk vagy 15 percig, újabb utasításra várva. És a csoportvezetőink sem tudtam többet mint mi... Az ebéd elég tűrhető volt, de inkább a mennyiség dominált, nem a minőség. Viszont kaptunk zenei aláfestést is!
Nagyon örültem mikor megtudtam hogy Csíkszeredából is jöttek! Már a tavaly előtti tábor hatására is úgy érzem, ott kedves emberek élnek.
A könyvtárban volt egy tábor-megnyitó, amit angolul és magyarul is elmondtak. Örültem végre az információknak, de amúgy unalmas volt. És a nő kiejtése angolul..Először nem értettem semmit, de meg lehetett szokni. "Sings".
Meglátogattuk a gödöllői kastélyt is, nagyon elnyerte a tetszésemet! A park is csodálatos, ott ültünk egy fa alatt és vártuk hogy sorba kerüljünk. A ukrajnaiak is velünk voltak, beszéltünk is velük pár szót.
A kastély belül nagyon szép volt, és jó idegenvezetőt kaptunk, persze a végére kicsit elfáradtunk már.
A kastély látogatása után már csak a családokhoz való beosztást kellett megvárni. Azaz ültünk és vártuk a host family-t. Én és az osztálytársam voltunk az utolsók akiért jöttek, már azt hittük el is felejtettek bennünket. De végül megjelent egy nagyon kedves nő, és vele mentünk. Nagyon tetszett a háza is, a férjével laknak együtt, a gyerekeik már nem élnek velük. Sok mindent meséltek a családjukról, és minket is kifaggattak. Aznap a városban a szabadság napját ünnepelték, így minket is elvittek az esti műsorra, amit a Duna TV és közvetített. Gyönyörű volt, ilyet élőben még nem is láttam. A végén a himnuszt is elénekelték, és tűzijáték is volt. Sajnálattal láttam, hogy egyes gyerekek akik szintén a táborozók közé tartoztak, össze-vissza nézelődtek, abszolút nem érdekelte őket a műsor, és talán azt sem értették mi történik.Újabb meglepetés: a műsor után kaptunk a befogadó szüleinktől fagyit. Igazán kedves gesztus volt tőlük, főleg hogy idegenektől nem szeretek semmilyen ajándékot elfogadni. Na mondjuk le is öntöttem fagyival az új nadrágomat, de megérte! :)

Neumann János

(iskolai beszámoló)

"A matematikában az ember nem megérti a dolgokat, hanem megszokja." – Neumann János

  Neumann János 1903. december 28-án született egy bankár család legidősebb fiaként. Sokan nem tudják Neumann Jánosról hogy magyar nemzetiségű volt, Budapesten született és ott is járt iskolába. Sokan németnek hitték, a John von Neumann név miatt. Németországi cikkeit Johann von Neumannként írta alá. Mikor Amerikába került, akkor változtatta a nevét John-ra. A világ egyik legnagyobb hatású matematikusa volt, de mégsem ezáltal vált híressé. Neve a számítógéphez kötődik.

  Már gyerekkorában észrevették tehetségét.  Azt mondják róla, már hat éves korában nyolc jegyű számokat osztott fejben, és hogy jó volt  a memóriája a többi gyerekéhez képest. Legendák születtek arról, hogy a régi elektromos számológépek számításait fejben ellenőrízte és olyan gyorsan, ahogy a gépek. Szülei nagyon jól nevelték Jánost. Már kiskorában megtanult két nyelven. A gyors nyelvtanulást szülei úgy oldották meg hogy felváltva egy német és egy francia házvezetőnő foglalkozott vele. Ezek mellé később latint és ógörögöt is tanult. A családban egymás közt nem csak tudományos témákról beszélgettek, szóba került a zene és a színház is. Szeretett olvasni, és amit olvasott gyorsan megjegyezte. 11 egy éves korában, amikor gimnáziumba járt, a matematika tanára is felfigyelt a tehetségére így később különleges oktatásban részesülhetett. Tanárai zseninek tartották Neumannt. Első tanára Szegő Gábor volt. Apja kérésére kémiai tanulmányokba kezdett, a cél a vegyészmérnöki diploma megszerzése volt.

  Mikor elkészült a számítógépe, ő lett a tanácsadója a hadsereg minden fegyvernemének, sok előadást tartott és nagyon híres lett. Sajnos váratlanul megbetegedett és megállapították hogy tüdőrákja van. Betegsége alatt ,,A számítógép és az agy” című előadásásn dolgozott, azt még halála előtt szerette volna előadni. Erre nem került sor, a kézirat befejezetlen maradt. Neumann János 1957. február 8-án halt meg, Washingtonban.

 

Hans Betthe, Nobel-díjas fizikus ezt mondta róla:

  „Neumann észjárását ismerve néha eltűnődöm, hogy nem egy magasabb rendű faj egyik képviselőjével állok-e szemben, aki nem is ember, hanem félisten, de olyan alaposan kiismerte az embert, hogy tökéletesen utánozni tudja.“

Lax Péter: "Zsenialitása a matematikában gyökerezett, és valami szédületes józan ésszel párosult matematikai gondolkodásmód hatotta át észjárását az élet minden területén".

  Ebből is látszik hogy mennyire felnéztek rá az emberek és menyire tisztelték őt. Bár nem volt Nobel-díjas, több tudomány Nobel-díjára is érdemesnek tartották Neumannt.

Wolfgang Amadeus Mozart

    (iskolai beszámoló)

Wolfgang Amadeus Mozart, teljes nevén Johannes Chrysostamus Wolfgangus Theophillus Amadeus Mozart Salzburgban született, 1756. Január 27-én. Egyike azon szerzőknek, akiknek a műveit legtöbbször játszották. Nagyon rövid idő alatt tudott komponálni, javítások nélkül. Egyik művét csak négy nap alatt írta meg.

Apja is zenével foglalkozott, ezért gyerekeit is korán tanítani kezdte. Mozart már három-négy éves korában tudott zongorán játszani. Amit fiatalon komponált, azt apja, Leopold jegyezte le, mert ő még nem tudott írni. Már kiskorában is csodagyereknek tartották. Korai éveiben nővérével együtt lépett fel. Előfordult, hogy bekötött szemmel is játszott. Járt Párizsban, Bécsben, Münchenben, Londonban, Brüsszelben, és Versaillesben is. 1769-től már csak apja kísérte fellépéseire. Rómában hallotta Gregorio Allegri 9 szólamú miséjét, amit már tizenévesen, első hallás után hibátlanul le tudott írni. 1777-ben anyjával Párizsba indult, Mannheimig jutottak, ahol Mozart beleszeretett egy énekesnőbe, Aloysia Weberbe. Apja levélben figyelmeztette, hogy menjen tovább Párizsba. Nem sokkal érkezése után anyja meghal. 1782-ben összeházasodott Constanze Weberrel, hat gyerekük született. Állítólag Mozart egy levelében azt írta saját feleségéről, hogy nem szép nő, azonban háziasszonynak kiváló. Ahogy felnőtt, egyre inkább elhidegült apjától, mert Leopold nem tudta elviselni, hogy fia nélküle is sikeres.

Családja és kortársai is bonyolultnak tartották a zenéjét. Egy kritikus a következőket mondta róla: „(Mozart) a legtehetségesebb és legjobb billentyűs játékos, akit valaha hallottam; egy baj van vele: igen művészi és valóban gyönyörű műveivel túl magasra tör, hogy új teremtő legyen belőle, s közben az érzésekkel és a szívvel keveset törődik. Két hegedűre, brácsára és csellóra írott új kvartettjei, melyeket Haydnnak ajánlott, túl vannak fűszerezve – s hát kinek az ízlése bírja ezt hosszú ideig?”

Legutolsó megbízását hirtelen halála miatt nem tudta befejezni. A Requiem megrendelése nem volt mindennapi. Egy ismeretlen küldönc hozott egy levelet, amiben az állt, hogy elvállalná-e egy halotti mise megírását. Mozart elvállalta a megbízást, annak ellenére, hogy a levél névtelen volt. Akkoriban Mozart két operán is dolgozott párhuzamosan, így a Requiemmel nagyon lassan haladt. A szerző haláláról sok legenda született. Egyesek szerint Mozart a saját maga számára írta a gyászmisét, azonban ez azzal cáfolható, hogy  a Requiem megrendelése 1791 nyarán érkezett, ami Mozart legaktívabb periódusa volt, és akkor még senki sem tudhatta hogy pár hónapja van hátra. Megint mások szerint gyilkosság áldozata volt. Orvosok vizsgálták a halálának okait, és azt állítják, járványszerűen fellépő betegség okozta Mozart 1791. december 5-én bekövetkezett halálát. Ezután felesége, Constanze a legközelebbi tanítványt, Franz Xaver Süssmayrt bízta meg a gyászmise befejezésével. Ő az azóta elveszett vázlatok alapján fejezte be a munkát.

Egy legenda alapján a szerző utolsó éveiben pénzhiányban szenvedett, azonban csak az arisztokratikus életformától kellett visszavonulnia.

Görög drámák: Antigoné

    A dráma Antigoné és Iszméné veszekedésével kezdődik. Antigoné el karja temetni halott testvérüket, Polüneikészt. Kreón parancsa szerint ezt nem szabad, mert Polüneikész áruló. Akkoriban az emberek hittek a sorsban, és az istenek törvényei szerint cselekedtek, de Kreón ezzel a paranccsal ellentmond az isteneknek. Iszméné egyetért Antigonéval, de fél nagybátyja hatalmától. Később a palotában megjelenik a holttest őrzője és elmondja, hogy valaki porral hintette be a testet. Az őr bizonytalan, hogy elmondja-e a rossz hírt Kreónnak, mert félt hogy az majd megöli. Kreón megparancsolta neki hogy keresse meg a bűnöst. Az őr Antigonéval tért vissza. Akkor fogta el a lányt, amikor újabb port akart szórni Polüneikész testére. Kreón azt hiszi, Antigoné majd mindent letagad, de nem így lett. A lány mindent bevallott, és elmondta Kreónnak, hogy attól hogy király, neki is engedelmeskednie kell az isteneknek és eltemetni a halottat. Kreón biztos benne, hogy Iszméné is segített Antigonénak. Iszméné magára is vállalja, de Antigoné visszautasítja. A király mindkettőt börtönbe záratja. Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya. Amikor Haimón megtudja mi történt, megpróbálja elmagyarázni apjának, hogy nem helyesen cselekszik, de Kreón szerint Haimón csak elfogultságból mondja. A király nem tudja, hogy a város népe nem ért egyet vele, és tisztelik Antigonét a tetteiért, csak nem mernek felszólalni a király ellen.

    Iszménét a király elengedi, Antigonét pedig továbbra is börtönben tartja, és csak kevés élelmet kap. A palotában megjelenik Theiresziasz, a vak jós. Ő is tanácsokkal látja el Kreónt. Megmondja neki, hogy a tetteinek rossz következményei lesznek, és így magára haragítja az isteneket. Kreón megijed hogy elveszíti fiát, de ekkor már késő, mert Antigoné után ő is öngyilkos lett. Kreón a fia holttestével visszatér a palotába, és ismét rossz hírt kap: a felesége is végzett magával. Kreón már megbánta tetteit, rájött hogy rosszul cselekedett. Az istenek azzal büntették, hogy az összes családtagját elvették tőle. 

    A tragédiában kevés szereplő van, és a végére csak páran maradnak életben. Fontos szereplők: Antigoné, Iszméné, Kreón és Haimón. A műben végig jelen van a kar, ami kardalokkal osztja részekre a drámát, és segít az olvasónak megérteni ami történik. A karvezető tanácsokkal is ellátja a királyt.

    Antigoné elszánt volt, mert Iszménével ellentétben ő véghez is vitte, amit helyesnek látott, ő a mű hőse. Nem volt igazságos Iszménével, mert visszautasította a segítségét, amikor Iszméné az ő oldalára állt, Kreón ellen. Azzal, ahogyan a halála előtt felvállalja tettét, sokkal jobb embernek tűnik az olvasó szemében. Őszinteségével és bátorságával szerettette meg magát. A műben az összes szereplő szerint neki volt igaza, de csak ő volt oylan bátor hogy eltemesse a testvérét. Vele ellentétben Iszméné gyáva volt. Nem azt tette, amit jónak vélt, félt a következményektől. Haimónt is nevezhetjük bátornak, mert megvédte Antigonét és szembeszállt apjával, de szerintem gyáva is volt, mert a vita után öngyilkos lett, így nem kellett neki semmilyen következményekkel szembenéznie. Kreón fontosnak tartotta a hatalmat, ezért mindenki félt tőle. Senki nem tudta meggyőzni, még Theiresziasznak sem hitt, pedig azelőtt mindig beváltak a jóslatai. Ha Kreón mégis visszavonta volna parancsát, az emberek szemében befolyásolható lenne.

    Ha Antigoné helyében lettem volna, biztos hogy nem mertem volna eltemetni Polüneiészt. Ha mégis megtettem volna, nem lett volna bátorságom elmondani Kreónnak. Ebben a tragédiában, annak ellenére hogy rövid, mindig történik valami, nagyon le tudja kötni az olvasó figyelmét. Nem tudhatjuk, mi fog történni, a király nem kiszámíthatóan viselkedik

    Tetszett a mű, mert a végén a negatív szereplő megkapta amit megérdemelt, és megbánta amit tett. Ez  a történet megtanít arra, hogy a hatalom nem fontosabb az emberek életénél.

Shakespeare: Romeo és Júlia - tartalom

I. Felvonás

Capuleték két szolgája összetűzésbe kerül Montague szolgájával. Közéjük áll Benvolio, majd jön Tybalt, aki harcra buzdítja őket. Nagy perpatvar kerekedik az egészből, csak a herceg felszólítására hagyják abba. Külön behívatja mindkét urat, és megparancsolja, hogy ezentúl békében éljenek egymással.

Romeo, előkerülése után elmeséli Benvolionak hogy szeret egy lányt, aki nem szereti őt viszont. Capulet pedig Párishoz akarja adni lányát, Júliát. Estére bálat szervez, ahová a város előkelő rétege hivatalos. Capuletné elmondja Júliának, hogy Páris megkérte a kezét. Eközben Romeo tudomást szerez a bálról, és barátaival úgy döntenek, álruhában mennek el. Romeo meglátja Júliát, majd kérdezősködni kezd utána. Tybalt rájön, kit rejt az álruha, rá akar támadni, de ezt Capulet megtiltja. Romeo és Júlia találkoznak, és egymásba is szeretnek. Júlia a dadájától kérdezi, ki volt az aki szerelmet vallott neki, majd elszomorodik, mikor megtudja hogy az ellenség családjából való.

II. Felvonás

Benvolio és Mercutio Romeo keresésére indulnak, de nem találják. Úgy hiszik, meghalt. Romeo azonban Capuleték kertjében beszélget Júliával. Megbeszélik hogy összeházasodnak, és Romeo esküdni akar hogy a nevét is eldobná Júliáért. Romeo találkozik Lőrinc baráttal és megkéri hogy még aznap adja össze őket. Benvolio és Mercutio Romeoról beszélnek, amikor ő is megjelenik. Hosszas társalgásukat a dajka és Péter érkezése szakítja félbe. Júlia küldte őket, azzal az üzenettel, hogy Romeo délután gyónjon meg Lőrinc barátnál. Júlia is elment, hogy összeadják őket.

III. Felvonás

Benvolio és Mercutio Verona közterén vitatkoznak, mikor jön Tybalt. Rá akar támadni Mercutiora, aki felbőszítette. Benvolio akarja szétválasztani őket, majd megérkezik Romeo, aki kijelenti, hogy szereti a Capulet-családot. Tybalt megöli Mercutiot, majd Romeo Tybaltot. A dajka meséli el Júliának. Romeo Lőrinc baráttól tudja meg hogy tette miatt száműzték Veronából. Öngyilkos akar lenni, de Lőrinc barát lebeszéli. Jön a dajka, és megbeszélik hogy Romeo elmegy meglátogatni Júliát. Júlia szülei csütörtökön adják majd össze lányukat Párisszal. Júlia az erkélyen Romeoval beszél, amíg a dajka nem figyelmezteti hogy jön Capuletné. Júlia megtudja hogy össze akarják adni Párisszal, és visszautasítja az ajánlatot. Ezzel felbosszantja apját, aki megfenyegeti hogy kitagadja ha nem megy hozzá Párishoz. Júlia Lőrinc baráthoz megy.

IV. Felvonás

Júlia a Lőrinc baráttól kapott méreggel tér haza, és azt hazudja szüleinek, hogy meggondolta magát, mégis hozzá akar menni Párishoz. Apjától is bocsánatot kér. Éjjel issza meg a negyvenkét órásig ható mérget, reggel holtan találják.

V. Felvonás

Romeo megtudja hogy Júlia meghalt, és öngyilkos akar lenni. Mérget vásárol egy patikáriustól és Veronába megy. Lőrinc barát eközben levelet küldött Romeonak, amiben elmondta Júlia tervét, de ez a levél nem érkezett meg Romeohoz. Páris a kriptasírban gyászolja Júliát, majd amikor Romeo is odaér, vívni kezdenek. Páris meghal. Ezután Romeo megissza a mérget, és ő is holtan esik össze. Júlia fölébred, látja halott szerelmét és Párist, így eldönti, ő is öngyilkos lesz. Lőrinc barát megpróbálja lebeszélni de nem sikerül. Júlia magába szúrja Romeo kardját, miután megcsókolta. Három halott van már a kriptaboltban. Jön a herceg, őrök, Capuleték, és a Montagueok. Kihallgatják Romeo szolgáját, Boldozsárt, és Lőrinc barátot is. Végül a két szomorú családfő rájön hogy milyen sok ember életébe került hogy kibéküljenek, és megbánják hogy ellenségeskedtek egymással.

Should I stay or should I go?

   It was Wednesday. In the morning I was sitting in my room and checked my new emails on the computer. I had an interesting one. I was so surprised when I saw who sent it.

   The message was sent by Ryan, whom I got to know in a summer camp the year before. I haven't met him for almost a year. I started to read loudly: ,,...and I'm going to travel there with my classmates the next weekend. Would you like to come to see me? If yes, just ring me and we can talk about the place and the time. My phone number is..." I didn't know what my answer should be. I wanted to see him, of course. But what if we can't recognise each other? What if I had changed? Or he had changed and we can't have a conversation as easily as a year before? And the worst was: What if my parents won't let me go to meet a boy in another town? Then I started to type the answer: ,,Hi Ryan! I'm sorry but I think I can't go anywhere on the weekend because I have a lot to study... Biology and History, you know..." I was a little angry with myself because of this lie, but I wasn't brave enough.

    Few days later after school I had the usual conversation with my mum in the kitchen. She told me that they would visit my grandparents and other relatives the next weekend. My parents wanted to leave me at home, because they knew that I had a lot to study. I was looking forward to the weekend! I've decided what to do. Study everything within three hours and then watch a DVD, listen to music, go for a walk, go out with friends, or read a book.

   As I was lying on the bed, watching TV, I remembered that email from Ryan. I wasn't delighted with my decision. I sudied until 3 o'clock, so I had a lot of freetime. I don't even know what I watched on TV, because I was thinking about what to do. Should I stay at home, or should I go for the date? Then I had an interesting idea. ,,I haven't seen him for a while and I will regret if I won't go there now! My parents aren't at home, homework is done for Monday... so I have to go!" - I thought. I sent him a message.

   Two hours later I was on the bus station, waiting for the next bus. I was excited a little, because I haven't done anything like that before. My parents didn't even know where I have been.

   That day is one of my best days. I was very happy, and Ryan too. We were talking for long hours. During those hours I noticed that he hasn't changed, and we got to know each other more closely. Now we are looking for the next summer camp to spend a week together!

Kate Chopin - The Story of an Hour - HUN translation

Annak tudatában, hogy Mrs. Mallard szív-problémákkal küzködött, olyan óvatosan közölték vele férje halálhírét, ahogyan csak lehetett.

Húga, Josephine mondta el neki félmondatokban; enyhe célozgatásokkal. Férjének közeli barátja, Richards is ott volt mellette. Ő volt bent az irdában, mikor megérkezett az értesítés a vasúti katasztrófáról, Brently Mallard nevével az „elhunytak” listán. Rögtön táviratozott, hogy mielőbb megbizonyosodjon róla, igaz-e a hír, és sürgette a megelőzését, hogy a barátja tudomást szerezzen a szomorú hírről.

Ő nem úgy hallgatta a történetet, ahogyan sok más nő, megbénított tehetetlenséggel, hogy el kell fogadni ennek jelentőségét. Ő csak egyszer sírt, váratlanul, vad feladással a húga karjaiban. Amikor a fájdalom vihara elcsendesült, egyedül a szobájába ment. Senki sem követte.

Ott, szemben a nyitott ablakkal, egy kényelmes, tágas karosszék állt. Abba süppedt bele, elnyomva a fizikai kimerültség által, ami a testét üldözte, de úgy tűnt, most elérte a lelkét.

Látta a nyílt teret a ház előtt, a fák tetejét, melyek tele voltak a tavasz frissességével. Az eső finom illata volt a levegőben. Lenn az utcán egy árus kínálgatta portékáját. A távolból halványan egy dal sorai hallatszottak, melyet valaki énekelt, és számtalan veréb csiripelt az eresz alatt.

A nyugati ablakkal szemben a kék ég foltokban mutatta ott és távolabb, keresztül a felhőkön, ahogyan egyik a másikba olvad.

A fejét hátra, a párnára hajtva ült a székben, meglehetősen mozdulatlanul, kivéve, mikor a légcsövén keresztül újra feltört belőle a zokogás, és ő megremegett tőle, mint egy kisgyerek, aki álomba sírta magát.

Fiatal volt, csinos, nyugodt arccal, melynek vonásai elnyomásról árulkodtak és egy bizonyos kitartásról. De most csak merev tekintet volt a szemeiben, amely a kék ég egyik távoli pontjára rögzült. Ez nem a vsszatükröződött fény volt, inkább az értelmes gondolatok kizárását jelezte.

Valami már úton volt felé, és ő félénken várta. Mi volt az? Nem tudta ő sem; túl kényes és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megnevezze. De ő érezte ahogyan előlopakodott az égből, és közeledett felé a hangokon, illatokon, és a színeken keresztül, melyek kitöltötték a levegőt.

Ekkor a mellkasa felemelkedett majd zajosan visszazuhant. Kezdte felismerni azt a valamit, ami közeledett, hogy a hatalmába kerítse, és ő megpróbálta azt legyőzni az akaratával – ugyanolyan erőtlenül, ahogyan a két gyenge tenyerével tudta volna.

Amikor megadta magát, csendes szavak csúsztak ki résnyire nyitott ajkai közül. Újra és újra azt suttogta: „szabad, szabad, szabad!” A szeméből ezt követően eltűnt az üres tekintet és a rémült arckifejezés. Izgatottak és csillogóak maradtak. Gyorsan vert a szíve, és testének minden porcikájába vér áramlott.

Megállás nélkül csak azt kérdezte, vajon ez egy szörnyű öröm-e, ami fogva tartja őt. A tiszta és értelmes felfogás képessé tette őt arra hogy visszautasítsa ezt, mint egy jelentéktelen dolgot.

Tudta, hogy megint sírna, ha meglátná azokat a jóságos, gyengéd kezeket, melyeket most halál takar; azt az arcot, ami soha nem nézett rá szeretettel, ami most merev, szürke és halott. De ő látta azon a keserű pillanaton keresztül is a hosszú évek lefolyását, ami úton volt afelé, hogy teljesen az övé legyen. És ő pedig kitárta a karjait, hogy köszöntse őket.

A következő évek alatt nem lett volna senki, akiért éljen; magáért élt volna. Nem volt erő, mely megingathatta volna őt abban a vak kitartásban, amivel férfiak és nők hiszik, hogy joguk van ahhoz hogy saját akaratukat erőltessék a másikra. Egy jóságos vagy egy kegyetlen szándék miatt most ez a cselekedet bűnténynek látszott, ahogy nézte a felvilágosultság rövid pillanatában.

És még mindig szerette őt – néha. Gyakran nem. Mit érdekelte őt! Mit számított a szerelem, a megoldatlan rejtély, szemben a saját maga előtérbe helyezésével, amire hirtelen ráismert, mint a legerősebb ösztönzés a létezésre!

„Szabad! A testem és a lelkem is szabad!” – suttogta.

Josephine a zárt ajtók előtt térdelt, ajkaival a kulcslyukon, bebocsátásért könyörögve. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót – még a végén ártasz magadnak. Mit csinálsz Louise? Az isten szerelmére, nyisd már ki az ajtót.”

„Menj el. Nem fogok ártani magamnak.” Nem; ő az élet legerősebb gyógyszerét itta azon a nyitott ablakon keresztül.

Azokban a napokban a hóbortja tovább lázadt. Tavaszi napok, nyári napok, és az összes nap, ami most mind csak az övé lehet. Suttogva elmondott egy rövid imát az élet hosszuságáért. Csak tegnap volt, amikor még megborzongott tőle, ha a hosszú életre gondolt.

Végül megjelent, kinyitotta az ajtót a húga alkalmatlankodására. Diadalittas volt a tekintete és akaratlanul is úgy érezte magát, mint a győzelem istennője. A húga derekába kapaszkodott, és együtt mentek le a lépcsőn. Richards már lenn várt rájuk.

Valaki elhúzta a bejárati ajtón a reteszt. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé piszkosan, nyugodtan hordozva a kézitáskáját és az esernyőjét. Távol volt a baleset helyszínétől, nem is tudott róla. Csodálkozva nézett Josephine dermesztő zokogására; és Richards gyors javaslatára, hogy megkímélje őt a felesége látványától.

De Richards elkésett.

Amikor az orvosokat kihívták, megállapították hogy a szívbetegsége miatt halt meg – a gyilkos örömtől.

Vámpírsztori

Kedd este volt. Edzéstől kimerülten indultam lefeküdni, alig vártam hogy ellazíthassam az izmaimat és mély álomba merüljek; másik világba csöppenjek.

    Még nem aludtam túl mélyen, mikor zajt hallottam. Furcsa – gondoltam. – a folyosó felől jött, de biztos vagyok benne hogy a szüleim már rég alsznak. Rávettem magam hogy felkeljek az ágyamból és óvatosan kinyissam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, nem leselkedik rám veszély odakintről… De valami hirtelen a hátam mögött termett, és elkapott. A következő másodpercben már a szobám közepén álltam, remegtem a félelemtől és azon töprengtem, vajon ki lehet a hátam mögött, és ha betörő, akkor a szüleim hogy nem vették észre. Moccanni sem mertem. Miért akar bántani? A rejtélyes idegen lassan levette a tenyerét az arcomról és elém lépett. Így már kevésbé volt ijesztő. Valójában gyönyörű volt. Láttam már hasonlót, és mélyen kutattam a memóriámban az emlékeim között hogy rájőjjek, hol. A felismerés megdöbbentett. Vámpír?! Biztos voltam benne, hogy vámpírok nem léteznek. Vagy ha mégis, akkor pedig biztosan nem olyanok, amilyennek a könyvekben leírják. De ez olyan volt. A szeme aranybarna, haja mézszőke, teste kisportolt és nagyon erős. A bőre pedig… ilyen sápadt arcot még nem láttam. Mintha márványből lett volna. Miután hosszan néztünk egymás szemébe, hirtelen magával ragadott a félelelem. Köztudott, hogy a vámpírok ölnek. Ez itt, azért jött hogy megöljön, és én nem tehetek ellene semmit. Majdnem összeestem, gyengének éreztem magam. A félelmetesen gyönyörű idegen gonoszul kezdett vigyorogni rám, majd megszólalt, most először:

   - Nos… Sam vagyok. És nem fogok magyarázatot adni sem arra hogy miért vagyok itt, sem arra hogy hogy jutottam be a házatokba. Ha elmondanád valakinek, senki nem hinne neked, meg amúgy sem lesz rá időd… Ezek az utsoló perceid.

 Igyekeztem összeszedni minden erőmet és magabiztos hangon megszólalni:

   - Tudom mi vagy, nem kell magyarázat!

   - Ó, tudod? – és már éreztem is az erős kezeit, ahogy összeszorította az állkapcsomat. Furcsa volt ez a gyorsaság. Úgy éreztem, minden mozdulatomat előre tudja, és számomra már nincs menekvés.

   - Ha valóban tudod, mi vagyok, mondd ki! – parancsolta. Nagyon halkan beszélt, mégis érzékelhető volt az indulat a hangjában.

 Egyre jobban féltem, már szédültem, meg szerettem volna támaszkodni valamiben, de még mindig nem mertem megmozdulni. Nem tudtam, válaszoljak-e a kérdésére. Nem akartam meghalni – nem aznap este, - úgyhogy jobbnak láttam szótfogadni. Éppen csak annyira nyitottam szét ajkaimat, hogy ki tudjam ejteni azt a szót.

   - Vámpír.

   - Hmm… eltaláltad. Igen, vámpír vagyok. Tudod mit mondanak a vámpírokról, ugye? Van okod a félelemre, mert ahogy a amásik két lányt megöltem, úgy ma téged is meg foglak ölni.

 Ekkor a szemébe néztem, és furcsa dolgot fedeztem fel. A szeme már nem aranybarna volt, hanem sötétebb, majdnem fekete. Rémület lett úrrá rajtam, mert a könyvekből jól tudtam, hogy egy vámpírnak mikor fekete a szeme: amikor szomjas. Emberi vérre. És ez most az én véremre szomjazott. Nem ismertem az előző áldozatait akikről beszélt, de kezdtem elhinni, hogy én is úgy végzem mint ahogy azok a korombeli lányok.

   - Hidd el, ha segítségért kiáltasz és sikítasz, jobban fáj. – mondta vérszomjas vigyorral az arcán.

   - Nem félek tőled. Ölj meg ha akarsz. Nem fogok ellenkezni, ha a szavadat adod, hogy a városból nem bántasz több lányt.

   - Hogy hihetted egy percig is, hogy megmondhatod, mit csináljak?! Búcsúzz el az életedtől, halott vagy. – mondta egyre türelmetlenebbül, és elindult felém. A torkomban dobogott a szívem. Lehunytam a szemem, de még láttam ahogy közelebb hajol és elfordítja a fejemet. Már éreztem az éles fogait a nyakamon, és hirtelen elsötétült minden. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltam. De valami nem stimmelt. Zajt hallottam – a csörgőórám idegesítő ketyegését. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva láttam hogy süt a nap; a sugarai beragyogják az egész szobát. A konyhából a rádió hangja hallatszott, és frissen sült krumpli illata szivárgott felfelé, egyenesen a szobámba. Álmodtam volna? Kétszer is meggondoltam, mielőtt az ajtómhoz léptem, de hiába nézelődtem, semmi ijesztő és várszomjas nem várt rám.

 Még mindig emlékszem, aznap milyen megkönnyebbülten mentem reggelizni. A vámpíros könyveim pedig azóta is a szekrény mélyén várják hogy valaki újra elővegye őket.

Egy nap megváltoztathat egy életet? És kettőt? - augusztus 6.

           Ki mondja hogy nincs első látásra szerelem? Ahogy ott álltam, egy teljesen átlagos napnak tűnt. Rengeteg ember volt körülöttem, én pedig ismerős arcok után kutattam. Sajnálattal gondoltam rá, hogy akikkel egy éve sok időt töltöttem, mostanra elfelejtettek, vagy legalábbis nem beszélnek velem. 

    És ekkor, az a valami - amit még mindig nem tudok megnevezni - villámcsapásként ért. Amint megpillantottam, biztos voltam benne hogy meg kell ismernem Őt. Észre sem vettem hogy feltűnően bámulok rá egy ideje; mindent alaposan szemügyre vettem rajta. Gyönyörű szeme volt. Talán tengerkéknek mondanám. De nem, mert nem a szeme volt olyan mint a tenger; inkább a tenger akart olyan szép színekkel ékeskedni mint amilyen az Ő szeme volt. Fekete bőrdzsekit viselt, magas volt és nagyon komolynak látszott. Két-három évvel idősebbnek tűnt a koránál. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megtetszett benne, hogy mindenről határozott véleménye van.
    Sokszor próbáltam elkapni a tekintetét, de ő rám sem nézett. Nem érdekelt. Tudtam hogy ennek a valaminek nem lehet jövője. Senki sem fog tudni erről a csodálatról ami a hatalmába kerített engem. Egyáltalán nem vártam el tőle hogy érdeklődést mutasson irányomba az az egy hét alatt. Csak szórakozni szerettem volna kicsit. Furcsa az élet. Ami akkor egy könnyű nyári kalandnak tűnt, már az életem részét képezi. Ha nincs velem, hiányérzetem van. És már lassan egy éve nincs velem. Lehet hogy soha többé nem láthatom újra, de én örökre a szívemben őrzöm azt a vele töltött estét. Az idő a szép emlékeket sem kíméli. Már alig tudom felidézni azt az érzést, ahogyan szorosan magához húzott és csendesen énekelt. Csak nekem. Bárcsak mégegyszer érezhetném azt a végtelen szomorúságot, amit akkor éreztem, mikor rá kellett döbbennem, hogy - annak ellenére hogy ez nem csak egy szép álom volt - most véget ér. El kellett válnunk egymástól, igazságtalannak tűnt.
   "Jövőre találkozunk" - ezekkel a szavakkal búcsúztunk el egymástól, akkor még nem is sejtettük, mennyire megváltozgatnak a dolgok... és talán soha többé nem láthatjuk egymást viszont.     
                                            

                                                                (...)

Három perc hírnév

   -Lányok, öt perc és kezdünk! – hallom a tanár hangját, amint a hajamat igazgatom a tükör előtt ülve. Már háromszor lefújtam hajlakkal, soha nem lehet az ember elég tökéletes. Felállok és forgok egyet a tükör előtt. Lejátszom magamban, mi a legszörnyűbb dolog ami megtörténhet velem. Kitörik a cipőm sarka, kibicsaklik a lábam, a ruhám aljára lépek és letépem magamról az egészet, kiesik a hajamból a rózsaszín hajpánt, vagy elfelejtem a következő lépéssort is megsemmisülten állok a színpadon, olyan vörös arccal, hogy a fehér fények sem tudnak már segíteni rajtam.

  -Két perc! – figyelmeztet újra a tanár, és elindulok kifelé. Amint kilépek az öltözőből és meghallom ahogy a nézők tapsolnak, rögtön vágyat érzek rá hogy én is ott álljak. Óvatosan elbotorkálok a színpad mögött, a hangszórók mellett, és ekkor már a szívem majd’ kiugrik a helyéről. A fiúk már várnak ránk. Előre sietek a sorban, és elfoglalom a helyem Riley mellett. Most is mi vagyunk az elsők, mint mindig. Mi vagyunk azok, akik először látják a nézők arcát, amint megszólal a zene és kilépünk a függöny mögül. Remegő kézzel néztük végig az előző produkciót, közben bátorító pillantásokat küldtünk egymás felé. Taps. Mi jövünk! Riley rámnéz,  mintha azt akarná mondani: Nagyon izgulok, de mindent beleadok! Én pedig bólintok, mert biztos vagyok benne hogy megcsináljuk, bízok magunkban és a sok heti gyakorlásban. Éppen amikor megfogja a kezem, már halljuk is a jól ismert dallamot, amit már oly’ sokszor hallottunk, hogy gyűlölünk, mikor már nyolcadszorra csináljuk végig ugyanazt a lépéssorozatot, ugyanarra a zenére. Magamban számolok. Egykéthá, nágyöthat, egykéthá… Most! Végre kilépünk a fénybe, elindulunk a színpad közepe felé, közben érzem hogy remeg a kezünk – most már egyszerre. Minden amit a hetek, hónapok alatt a tanártól hallottam, most igyekszem felidézni. Kihúzom magam, a nézőkre emelem a tekintetem, és mosolygok, mintha ismerős arcot látnék, pedig nem. Nem látok semmit, elvakítanak a színpad fölötti fények. Közben észereveszem hogy mozog a testem, de nem én irányítom. Méghozzá ritmusra mozog. Annyiszor végigcsináltam már ezeket a mozdulatokat, hogy már ösztönösen csinálom, nem kell előre gondolkodnom. Rápillantok Rileyra, a fellépés alatt most először. Megkönnyebbülök mikor meglátom, hogy Riley bátorítóan mosolyog. Visszamosolygok. Ajjaj, megint elmerültem a gondolataimban. Majdnem rosszul léptem. Most ígérem meg magamnak, hogy ilyet többet nem csinálok. Hirtelen hideg fut át a hátamon, gyorsabban kezd verni a szívem és kapkodom a levegőt. Úgy érzem, rögtön a következő fordulásnál elszédülök és elesek, esetleg elájulok. Tudom hogy nem fog megtörténni. Végig fogom táncolni. Belégzés, kilégzés, egykéthá, négyöthat, belégzés, fordulás, és egy, és két, és há, és… Igen, most már minden rendben, helyrehoztam. És megint sikeresen megfeledkeztem a nézőkről! Felnézek, próbálok magabiztosnak tűnni, mosolygok. Kezdem élvezni, nem reszket a kezem. Egész jó érzés, hogy mindenki engem figyel. Engem is. Nem akarom hogy vége legyen! Csak még pár percet! Hosszú ideje erre a pár percre készültünk, és most mindjárt vége?! Igyekszem kihasználni az utolsó másodperceket és mindent beleadok. Hallom a dal utolsó ütemeit ahogy lassan behajlítom a térdem és igyekszem stabilan megállni. Taps. Valaki, aki most a színpad mögött áll, valószínűleg ezt gondolja: Taps. Én jövök! Egy szabad másodperc után kutatok, amikor nyugodtan lehunyhatom a szemem. Mikor újra kinyitom, és látom a tapsoló embereket, elismerő mosollyal az arcukon, örömmel tölt el hogy nem csak álmodtam.

Elégedetten indulok le a színpadról, mégis sajnálom hogy újra vissza kell térnem a valóságba, ahol csak a függöny mögül figyelem irigykedve a táncosokat.

A vér életet ment!

Szervezetedben fontos a vér,

ahhoz hogy egészséges legyél!

De ha nem vigyázol, s mégis baleset ér, 

önkéntesek adnak vért, hogy tovább élj.

Adj te is, azért,

hogy ezzel megmentsd mások életét!

A véradás biztosnágot jelent,

mert a vér életet ment!

Tizenhét másodperc

-idézet- 

,,Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan amire vágysz.
Csak akkor lesz a tiéd amire vágysz, ha a nehezebb úton indulsz el!
Azt nézd, mit nyerhetsz, ne azt hogy mit veszíthetsz a másik oldalon! Ne csak az eszedet használd, a szíved vezessen. És ha majd választanod kell, na a látszólag könnyebb úton indulj el. Elég erős vagy ahhoz, hogy végigmenj a nehezebb úton is. Majdnem ugyanoda fogsz elérni, de más út lesz mögötted, és tiéd marad az erő, amit utad során gyűjtesz."

Hotel Bali c. könyv, 93.-97. oldal

Eső a napfényben

    Volt időszak, nem is olyan rég, mikor csillogott a szemem… Volt idő, mikor le sem tagadhattam a boldogságomat az előtt, aki belenézett. Elmúlt. Már szürke. Nem értem magam sem. Fordult a kocka, azt hiszem. Gyűlölöm ezt az érzést. Ezt a leplezetlenséget, ezt a lelki meztelenséget az emberek előtt, mikor a szememben látják a szomorúságot. Kialudt a fény. Már nem tagadhatom, boldogtalan vagyok. Nem találom a helyem az emberek között. Állandóan keresem, de nem találom. Nem tud megnyugodni a szívem, amíg nem érzi ugyanazt a végtelen nyugalmat és optimizmust, amit régen érzett. „Régen”… Nem elég régen ahhoz, hogy elfelejtsem.

    Emlékszem még arra az érzésre, mikor minden apró öröm boldogságot jelentett. Nem léteztek szürke hétköznapok. Reméltem, hogy újra ilyen lesz minden. De nem lett. (...)
    Ki akarok lépni ebből az állapotból. Mintha egy dobozba lennék zárva. Ki akarok törni! Nem megy. Ez hogyan lehetséges?! Nem elég már az akaraterő sem?! Mi kell a boldogsághoz? Nem. Lehet, hogy nem is vagyok boldogtalan. Lehet hogy csak unatkozom itt, az átlagos életemben. Szeretnék az apró örömöknek örülni. Sajnos többé már nem veszem észre őket. Nem megy. Tudom, tudom hogy most jó. Minden jól megy. Vannak céljaim. Jól KELL éreznem magam a bőrömben. És épp ez a gond. TUDOM. De nem ÉRZEM. Mindig ez a gond… Nem érzem.

    Felejteni szeretnék. Mindent. Az utóbbi pár hónapot. Tudod, hogy mennyi fájdalmat okoztál? Tudod, hogy milyen romokat hagytál magad mögött a lelkemben? Tudod, hogy ez mind miattad van?! Igen, minden nap, mikor kedvesen megkérdezed hogy vagyok, minden egyes alkalommal hazudok. Hazudom hogy jól vagyok, hogy nincs semmi gond. Nem akarom hogy lásd, sebezhető vagyok. Azt szeretném, ha csak egy kicsit neked is fájna… csak egy kicsit. Nem tudok felejteni. Hogy miért nem? Valaki mindig tesz ellene. Már nem keresem őket. Azokat, akikről tudom hogy fájdalmat fognak okozni, akikről tudom hogy bántani fognak és régi sebeket tépnek fel bennem. Már megtartom a távolságot... minden jól ment, amíg ők meg nem kerestek. Miért? Miért nem hagytok békén, miért kell tőlem mindent elvenni? Mindent, ami eddig támaszt nyújtott, ami a kikapcsolódást jelentette számomra. Elvettétek. Nincs hova menekülnöm. Zsákutca. Már nincs kihez fordulnom, mindenki rólatok beszél nekem. Hát nem értitek, hogy a neveteket sem akarom hallani?

    Könnyebb volt nélküled az életem. És nyugodtabb is. Esténként reszket a testem az idegtől és a haragtól, amit érzek. Nem tudok aludni. És nem, nem érzem jobban magam az a kis adag altató után sem, amit azért veszek be, hogy kikapcsoljam az agyamat. Hogy a szívem és az agyam kapjon egy pár órát, amikor megszabadulhat a gyötrő gondolatoktól. Amikor nem kell miérteken gondolkodni.

    Nem tudok felejteni. Hogyan is tudnék, mikor minden egyes nap végigjárom az utat. A közös emlékeink útját. Ki tudja, talán már csak az én emlékeim útja. (...) Néha még érzem a bizsergető érzést a gyomromban, és elmosolyodom. Ekkor az agyam emlékezteti a szívemet, hogy ezt már többé nem szabad. Már nem vagy az enyém. Már nem létezel. Elmúlt. Minden egyes nap, mikor elmegyek a kávézó előtt, eszembe jut, amikor az utolsó nap ott ültünk és duzzogtam. Mikor megkérdezted mi a baj, és én csak ridegen azt válaszoltam, semmi. Akkor is hazudtam. Talán ha kedvesebb vagyok azon a bizonyos napon, nem ott lesz vége? Akkor mikor lett volna vége? Vajon még együtt szenvednénk, vagy már külön-külön?

    A múltban akarlak hagyni, el akarom temetni az emlékeket. Már a szabadságom is elvetted. Nem, nem te. Nem is tudsz róla. A kínzó gondolatok. Ők a leggonoszabbak.

The story of the lemon tree

    In England there is a village called Downton. Friendly people live there who know each other very well. Near Downton there is a castle on a hill. This castle is famous for the lemon tree, that grows behind it. Noboby knows why is it interesting – except some old people who have lived there since the 1970s.

    This story tells you about the secret of that tree. Everything happened about thirty years ago. An old man lived in the castle, whose name was Tom Patman. He lived there with his wife, Helen, and their daughter, Enid. Villagers taught, Mr Patman is a fool old man, because he never left the castle, only when he went hunting in the forest. People were afraid of him, and it was getting worse when Helen and Enid suddenly disappeared.

    It was the end of November, everything was covered with snow. Police was looking for two bodies near Downton for a month, but nobody found Helen and Enid. Some women were sure about Helen and Enid wanted to escape from the castle and they were lying frozen somewhere. The local police had an idea to find out if it was a murder. They sent their best detective, Henry Palmer to the castle, as a poor man who needs an accomodation for that night.

    It was Friday night and Mr Patman was sitting in the kitchen, peered out of the window. He couldn’t see anything through the thick fog. Tom felt miserable. He often thought of his biggest secret. He was angry and lonely. Mr Patman couldn’t forget that night when he killed his wife and his daughter. He remembered everything clearly. He poured poison in their tea and to the lemon slices, too. Helen used to drink her tea with lemon. Tom knew that and made her tea poisonous. Fifteen minutes later they were both dead…

    As Tom was thinking, he heard something. Somebody knocked on the door. It was a young man who said, he lost his way in the storm and he couldn’t go anywhere to sleep. He was Henry. He noticed immediately that Mr Patman wasn’t a polite person.

    Tom showed him a room. There were only a bed, a mirror and a wardrobe. It was strange that the room was spacious, but there were only a few things in it. After 11 o’clock Henry slipped out silently to the living room, started to search for some kind of evidence. He found a wooden box. He was trying to open it when somebody touched his shoulder. „What are you doing here?!” asked Mr Patman angrily. There was a cup of tea with lemon in his hands. „I made you some tea to warm you up. It’s cold outside.” Tom tried to be kind. Henry went back to the room and drank the tea before he went to bed. Then he fell asleep and never woke up again… Mr Patman put the same poison in the lemon, as a month before.

    The next few days the police was looking for Henry. Tom knew he would be put into prison, he woudn’t escape. He didn’t want to die locked in the prison, so he wrote a letter, then made himself a cup of tea. Tom drank it with lemon, just like his wife did.

    On that day he poisoned himself, too.

    Two days later the villagers lyed him to rest behind the castle, and with a lemon next to him. He asked for it in his last letter.

    After many years, the lemon tree started to grow there on the hill. Since then, nobody goes there and no one lived in that castle. They say, there is the family’s ghost in it.