Eső a napfényben

    Volt időszak, nem is olyan rég, mikor csillogott a szemem… Volt idő, mikor le sem tagadhattam a boldogságomat az előtt, aki belenézett. Elmúlt. Már szürke. Nem értem magam sem. Fordult a kocka, azt hiszem. Gyűlölöm ezt az érzést. Ezt a leplezetlenséget, ezt a lelki meztelenséget az emberek előtt, mikor a szememben látják a szomorúságot. Kialudt a fény. Már nem tagadhatom, boldogtalan vagyok. Nem találom a helyem az emberek között. Állandóan keresem, de nem találom. Nem tud megnyugodni a szívem, amíg nem érzi ugyanazt a végtelen nyugalmat és optimizmust, amit régen érzett. „Régen”… Nem elég régen ahhoz, hogy elfelejtsem.

    Emlékszem még arra az érzésre, mikor minden apró öröm boldogságot jelentett. Nem léteztek szürke hétköznapok. Reméltem, hogy újra ilyen lesz minden. De nem lett. (...)
    Ki akarok lépni ebből az állapotból. Mintha egy dobozba lennék zárva. Ki akarok törni! Nem megy. Ez hogyan lehetséges?! Nem elég már az akaraterő sem?! Mi kell a boldogsághoz? Nem. Lehet, hogy nem is vagyok boldogtalan. Lehet hogy csak unatkozom itt, az átlagos életemben. Szeretnék az apró örömöknek örülni. Sajnos többé már nem veszem észre őket. Nem megy. Tudom, tudom hogy most jó. Minden jól megy. Vannak céljaim. Jól KELL éreznem magam a bőrömben. És épp ez a gond. TUDOM. De nem ÉRZEM. Mindig ez a gond… Nem érzem.

    Felejteni szeretnék. Mindent. Az utóbbi pár hónapot. Tudod, hogy mennyi fájdalmat okoztál? Tudod, hogy milyen romokat hagytál magad mögött a lelkemben? Tudod, hogy ez mind miattad van?! Igen, minden nap, mikor kedvesen megkérdezed hogy vagyok, minden egyes alkalommal hazudok. Hazudom hogy jól vagyok, hogy nincs semmi gond. Nem akarom hogy lásd, sebezhető vagyok. Azt szeretném, ha csak egy kicsit neked is fájna… csak egy kicsit. Nem tudok felejteni. Hogy miért nem? Valaki mindig tesz ellene. Már nem keresem őket. Azokat, akikről tudom hogy fájdalmat fognak okozni, akikről tudom hogy bántani fognak és régi sebeket tépnek fel bennem. Már megtartom a távolságot... minden jól ment, amíg ők meg nem kerestek. Miért? Miért nem hagytok békén, miért kell tőlem mindent elvenni? Mindent, ami eddig támaszt nyújtott, ami a kikapcsolódást jelentette számomra. Elvettétek. Nincs hova menekülnöm. Zsákutca. Már nincs kihez fordulnom, mindenki rólatok beszél nekem. Hát nem értitek, hogy a neveteket sem akarom hallani?

    Könnyebb volt nélküled az életem. És nyugodtabb is. Esténként reszket a testem az idegtől és a haragtól, amit érzek. Nem tudok aludni. És nem, nem érzem jobban magam az a kis adag altató után sem, amit azért veszek be, hogy kikapcsoljam az agyamat. Hogy a szívem és az agyam kapjon egy pár órát, amikor megszabadulhat a gyötrő gondolatoktól. Amikor nem kell miérteken gondolkodni.

    Nem tudok felejteni. Hogyan is tudnék, mikor minden egyes nap végigjárom az utat. A közös emlékeink útját. Ki tudja, talán már csak az én emlékeim útja. (...) Néha még érzem a bizsergető érzést a gyomromban, és elmosolyodom. Ekkor az agyam emlékezteti a szívemet, hogy ezt már többé nem szabad. Már nem vagy az enyém. Már nem létezel. Elmúlt. Minden egyes nap, mikor elmegyek a kávézó előtt, eszembe jut, amikor az utolsó nap ott ültünk és duzzogtam. Mikor megkérdezted mi a baj, és én csak ridegen azt válaszoltam, semmi. Akkor is hazudtam. Talán ha kedvesebb vagyok azon a bizonyos napon, nem ott lesz vége? Akkor mikor lett volna vége? Vajon még együtt szenvednénk, vagy már külön-külön?

    A múltban akarlak hagyni, el akarom temetni az emlékeket. Már a szabadságom is elvetted. Nem, nem te. Nem is tudsz róla. A kínzó gondolatok. Ők a leggonoszabbak.