Hagyományőrzés, mint életmód

-interjú-

Nagy Abonyi Péter, Molnár Boglárka, Sebők Brigitta, László Szabolcs, Nagy Abonyi Szabolcs. Hogy mi a közös bennük? Amellett, hogy mindannyian vajdasági magyar fiatalok, a Szent Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület tagjai, akik mindennapi kötelezettségeik és munkahelyük mellett igyekeznek időt fordítani egymásra, a hagyományok és a kultúra megőrzésére.

Mivel egyre több olyan személy jelenik meg a környezetemben, aki tagja ennek a ma már 9 éve működő egyesületnek, kíváncsi lettem, vajon mi az, ami motiválja őket, mit kell tudni erről a lelkes csapatról. A tagok közül Nagy Abonyi Szabolcsot kerestem fel, hogy elmondja, ő miért és hogyan került ebbe az egyesületbe, illetve mit is csinálnak az úgynevezett „longinuszosok” valójában.

- Már kisfiú koromban is érdekelt a harc és a kardok, ahogyan más fiúkat is ennyi idős korukban. Egyik évben, amikor egyedül mentem a Zenta-napi ünnepségre, már messziről hallottam a zenét, láttam a nagy tömeget és megnéztem mi történik. Mikor megláttam néhány embert középkori ruhákba felöltözve, íjakkal és kardokkal, nagyon megtetszett az egész. A bemutató végén odamentem hozzájuk, megnéztem a fegyvereket közelről is. Akkor fogtam életemben először fémkardot, nagyon érdekes volt. Megkérdeztem tőlük, mikor vannak az edzések. Megmondták, melyik napokon, hány órára és hol, de nem mentem el. Nyolcadikos koromban megláttam az iskolában egy plakátot, mely szerint tagokat toboroznak, rögtön felírtam a telefonszámukat, felhívtam az egyesület vezetőjét, és onnantól kezdve rendszeresen eljártam az edzésekre. Az első alkalommal egy padon ülve néztem, mit csinálnak, majd a kezembe adtak egy fakardot és megtanították, hogyan kell használni. Az elején elég szigorúak voltak velem, de látták, hogy kitartó vagyok, és egy idő után csapattagként tekintettek rám. Amikor az alapokat elsajátítottam, részt vehettem életemben először a Longinus-napon. Ez régebben egy óriási középkori forgatag volt, mert az első években még külföldi, főleg magyarországi vendégeink is voltak. Külföldön népszerűbb a középkori harcművészet, nagyon sokan foglalkoznak vele. Helyiek is jöttek, de Szerbiában csak egy csapat van rajtunk kívül, Belgrádban. Azon az első fellépésemen szerettem meg még jobban az egészet.

- Mit jelent most számodra az egyesület tagjának lenni? Hogyan írnád le, mi a Longinus valójában?

- Mi egy nagy család vagyunk és egyben egy baráti társaság. Már az első edzéseken is mindenki nagyon szimpatikus volt, jól éreztem magam velük. Sajnos a legelső tagok közül sokan kiléptek család, vagy munka, karrier miatt, de a régi hangulat és csapatszellem megmaradt. Nem csak a fellépések miatt jövünk össze időnként, hanem mi tényleg mindent együtt csinálunk. Szeretünk együtt lenni, szórakozni is, de a bajban és szükségben is ott vagyunk egymásnak. Ha jól emlékszem, 2008-ban mindenkit beleszámítva ötvenhatan voltunk, ami nagy szám a mostani létszámhoz képest. Habár, annyi embert elég nehéz volt irányítani és a találkozókat megszervezni. Amikor több az ember, gyakoribbak a viták is. Valójában, amivel mi foglalkozunk, az egy olyan hobbi, amit ha sokáig űzünk, életmóddá, egy külön gondolkodásmóddá válik.  A Vajaságban a Szt. Longinus az egyetlen olyan egyesület, ami középkori magyar hagyományőrzéssel és haditornával foglalkozik. A 14. századot dolgozzuk fel, Károly Róbert korát.  Az akkori udvari viseletet is igyekszünk feleleveníteni, a fellépéseinken a lányok gyakran beöltöznek a korhoz illő ruhákba és a középkori udvari táncokat is bemutatják. Ebből is látszik, hogy mi korhűségre törekszünk, számunkra fontos a látvány, viszont vigyáznunk kell, mert ha csak a látványra koncentrálunk, már nem beszélhetünk hagyományőrzésről.

            - Hogyan kapta az egyesület a nevét? Szent Longinusról nem sokat lehet hallani.

- Kevesen tudják, de ő volt az, aki a Biblia szerint a lándzsájával leszúrta Jézust a keresztfán. Néhányan úgy hiszik, hogy a lándzsáján végigfolyó vérből egy csepp a rosszabbik szemébe esett és rögtön látni kezdett, illetve hinni Istenben. Elsőre egy nagyon brutális és negatív szereplőnek tűnik, de később mártírhalált halt Jézusért, és ezért avatták szentté március 15-én. Ő a katonák védőszentje, ezért is választottuk őt névadónknak. Sajnos az emberek már megfeledkeztek róla vagy visszatetsző személynek tartják, és nem emlékeznek meg róla, mi azonban felfrissítjük az emlékét.

- A bemutatók mellett táborokat is szerveztek, ami úgy tűnik, egyre népszerűbb.

- Igen, így van. A táborszervezés gondolata 2007-ben fogalmazódott meg vezetőnkben, Nagy Abonyi Péterben. Azért is fogtunk bele, mivel sokunknak volt már egy kis tapasztalata a szervezést illetően, többen is részt vettek a Nyári Ifjúsági Játékok szervezésében is. Ennek ellenére, nem volt egy egyszerű feladat a számunkra hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a gyerekeknek. Ami az anyagi részét illeti, a pályázati összegekből és a résztvevők hozzájárulásából tudjuk finanszírozni a gyermektáborainkat. Erről a rendezvényről érdemes tudni, hogy teljesen független a Longinus haditornájától, tehát nem csak a harcművészetről szól. Az Őseink Csillagösvényén elnevezésű gyermektáborokkal az a célunk, hogy a mai fiatalabb generációkkal ismertessük, hogy kik is ők valójában, honnan származnak, milyen szerepe volt a magyaroknak a történelemben. A programban benne van minden nap két negyvenöt perces történelemóra, amit természetesen nem mi adunk elő, hanem különböző általános iskolákból, középiskolákból, egyetemekről hívunk történelem tanárokat annak érdekében, hogy a gyermekeink minél hitelesebb forrásból halljanak minden információt. Mindennap a reggeli után szabad foglalkozások közül lehet válogatni, mint például íjászat, agyagozás, szövés, vívás, fafaragás, gyöngyözés, bőrdíszművesség és hasonló kézműves foglalkozások. A történelmi előadások kötelezőek, a szabad foglalkozás nem, de általában mindenki szívesen foglalja el magát a kínált programok egyikével. Esténként a második történelem óra és a tábortűz-gyújtás után történelmi filmet nézünk. Mondhatom, hogy a táboraink elég változatosak, ha valaki az elejétől kezdve mindegyikben részt vett, az elmondhatja, hogy minden évben másik korszakot dolgozunk fel, kezdve a honfoglalástól a 48-as szabadságharcig. A héten egy napot mindig kirándulásra szánunk. Ilyenkor elhagyjuk a tábor területét és elmegyünk kirándulni, általában egy régi várat nézünk meg.

- Amikor éppen nem tábort szerveztek, akkor merre jártok? Talán nem véletlen hogy Vajdaságon belül mások nem igen foglalkoznak középkori haditornával és hagyományőrzéssel. Az emberek igényt tartanak az ilyen egyesületekre?

- Mindig sok fellépésünk van, külföldről és belföldről egyaránt. Szerbia területét és szomszédos országait már körbejártuk, ahol nem jártunk még, az Montenegró és Koszovó. Volt szerencsénk ellátogatni Boszniába, Romániába, Horvátországba és Magyarországra. Mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kaptunk, több helyre vissza is hívtak minket, de sajnos nem tudtunk eljutni az anyagiak miatt. A pozitív visszajelzések alapján az emberek igenis igényt tartanak ránk és szívesen látnak minket. A Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület már az évek alatt egy olyan hírnevet épített fel magának, hogy akárhová megyünk bemutatózni, mindenhol ismerik a nevünket és a testvér csapataink mindig jókedvűen, barátságosan üdvözölnek. Több ízben jártunk Visegrádban a Nemzetközi Palotajátékokon és minden alkalommal, amint meglátják a csapatunk színeit és a lobogónkat, tiszteletet mutatnak felénk. Ha viszont felállunk a csatához mindenki kerül minket, mert látják a szemünkben azt a lelkesedést és elszántságot, hogy mi komolyan vesszük amit csinálunk.

- Az azért nyilvánvaló, hogy a fellépésekből nem lehet megélni, akkor meddig éri meg ezzel foglalkozni? Nem válik egy idő után teherré?

- Bennem még az évek alatt soha nem merült fel, hogy ott hagyjam, és valami másba kezdjek. Én sem, és a többiek sem a pénz miatt csináljuk. Ha azért csinálnánk, már megszűnt volna az egyesület, mivel azt a pénzt, amit kapunk, teljes egészében a felszerelésinkre és a táborra, kellékekre, utazásra fordítjuk, tehát felesleg nem marad. Azért csinálom, mert szeretem. Ahogyan az elején is elmondtam, nekem ez már életstílusommá vált, úgy érzem, nem tudnék mihez kezdeni, ha ez az egyesület és ez társaság nem lenne. A jövőt illetően, én már játszottam a gondolattal, hogy ha úgy alakul, hogy az idősebb generáció úgymond „kiöregszik” az egyesületből, én akkor is tovább vinném, nem hagynám elveszni azt a sok belefektetett munkát és a csapatunk hírnevét. Soha nem válhat teherré, amit szeretünk csinálni, mert ha teheré válik, akkor már nem hobbi, nekünk pedig ez az életünk. 

Ártatlan gyilkos

-novella-

Futott. Már harmadik napja menekült a rendőrség elől. Hosszú aranyszínű haja már kócos, sáros és ragacsos volt, bőrét vékony porréteg fedte, lábai fájtak. Szeretett volna újra otthon lenni az öccsével, vagy legalább is egy békés, csendes helyen, ahová nem követi senki.

J tudta, mi vár rá, amikor néhány nappal ezelőtt útnak indult a város egyik legelőkelőbb negyedébe. Tisztában volt vele, hogy amit tesz, az rossz, de mégis meg kellett tennie. Szüksége volt a pénzre. Amióta szülei meghaltak abban a szerencsétlen autóbalesetben, neki kellet eltartania T.-t és saját magát. Nem volt többé kire számítani. Egyik napról a másikra éltek, ő egész nap dolgozott, időnként kiült az utcára koldulni, hogy öccse iskolába járhasson és vehessenek neki használt tankönyveket.  Sokszor úgy érezte, ezt már nem bírja tovább, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Mi lenne akkor a kisöccsével? Ezért amikor egy hónapja kéregetés közben egy gyanús idegen félrehúzta egy sötét utcába és a fülébe súgta az ajánlatot, nem tétovázott.

A feladat nem volt egyszerű, ha jobban belegondol az ember. Bejutni egy idegen házba, ami nem mellesleg elég nagy és védett, megtalálni a számára előre elrejtett kis fehér tasakot benne a porral, azt titokban becsempészni az öregúr italába, de vigyázni, nehogy valaki más igya meg, majd nyomok nélkül eltűnni. J nem értette, miért pont őt választották ki erre a feladatra. Talán azt hitték, ő már nem kockáztat semmit? Neki nincs veszítenivalója? Ő úgyse hiányozna senkinek? T-nek nem szólt egy szót sem, nem akarta megijeszteni ilyen felnőttes dolgokkal, nem akarta, hogy T féltse a nővérét. Nem mintha J maga nem félt volna.

Beosonni a villába nem volt nehéz. A kutyákat sikerült elkerülnie, az elrejtett mérget is könnyedén megtalálta az ablak alatti virágágyásban a muskátlik között. Mielőtt belépett a hatalmas sárga épületbe, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki. A szobák óriásik voltak, lábujjhegyen ment el a konyháig, amely a nappali és a háló között helyezkedett el. Hallotta a másik szobából átszűrődő hangokat. Az öregember valószínűleg tévézett. Azt mondták neki, hogy minden vasárnap pontban tízkor issza meg a reggeli kávéját. A konyha falán ketyegő óra szerint még volt 6 perc, ezért leguggolt a pult mögé, és várt. Kis idő múlva megjelent a férfi, pizsama és háló köntös volt rajta. Ősz hajszálakkal volt tele a haja, homlokán is mély barázdák ültek, de meglepően fürge volt a járása. Lassan, kényelmesen nekilátott a kávé elkészítésének. Mikor kész volt, J megijedt, hogy nem lesz alkalmas pillanat, amikor a férfi elfordul, ő pedig beleszórja a kávéba a tasak tartalmát. Ekkor azonban a nappaliból áthallatszott a délelőtti híradó bemondójának búgó hangja, mire az öregúr hirtelen elindult a szomszédos helyiségbe. „Itt az alkalom!” – gondolta J. Felállt, hogy elvégezze feladatának utolsó mozzanatát, ám azzal nem számolt, hogy a férfi meggondolja magát és visszajön. Mikor a tekintetük találkozott, egy pillanatra egyikük sem kapott levegőt. J pánikba esett, először megdermedt, majd ijedtében a konyhakéshez nyúlt. Innentől kezdve csak homályos emlékei maradtak. Még most sem, így három nap után sem tudta feldolgozni, hogy megölt egy embert. Folyvást hallotta a fülében a kiáltásokat, az utolsó könyörgő szavakat. Látta a mellkasából kiáramló vért, ami lassan a padlóra csordogált, kis tócsát alakítva ki a szoba közepén. A vértől piszkosnak, szennyesnek érezte magát. A hatodik szúrás után pár percre megállt, a férfi fölé magasodott és csak nézte, nem tudott betelni a látvánnyal, nem tudta felfogni, mi történt. Aztán, mintegy kijózanodva eldobta a kést, az hangosan a szoba falához csapódott, majd bemaszatolva a küszöb előtt álló puha szőnyeget, leesett. J remegett a félelemtől, a rémülettől, a haragtól. Kirohant a házból, és csak szaladt, amerre látott.

Azóta bolyongott az erdőben. Nem volt benne biztos, hogy követik, de ha a rendőrség nem is tudja, hogy ő volt, valaki után akkor is nyomoznak. És ha rátalálnának, mit mondhatna, mit keres az erdőben, ha nem bujkál? Rettenetesen félt. Félt attól, hogy magára van hagyatva a természetben, hogy egyik éjszaka megfagy, hogy megsebesül… és hogy elkapják. T sokszor az eszébe jutott. Vajon mit csinálhat most? Olyan egyedül lehet. Elképzelte a kisfiút a barna hajával, a sötét szemével, ahogy az asztalnál ül, és csendben, korgó gyomorral írja a házi feladatát. Már kezdte bánni, hogy legalább arról nem szólt, hogy elmegy otthonról. A gyilkosság után a megígért összeget sem kapta meg, mivel nem mert találkozni senkivel. Az is lehet, hogy megbízói végeznének vele, mivel hibázott. Most jutott eszébe, hogy a késen biztosan rajta maradtak az ujjlenyomatai.

Kezdett sötétedni. Még egy éjszaka étlen szomjan. Utoljára egy napja ivott a folyóból. A hatalmas esőzések miatt már alig tudott száraz helyet találni, ahova elrejtőzhet. Minden pillanatban úgy érezte, nyomban összerogynak a térdei és föl sem ébred többé, de valami ismeretlen erő vezette előre, mindig előre, csak vitték a lábai. Váratlanul egy tisztásra ért, maga mögött hagyván az erdőt. Furcsa fényeket vett észre a távolban, amelyek mind rá szegeződtek. De nem állt meg. Lassan rakta egymás után elfáradt végtagjait, mígnem olyan közel ért, hogy a távolban kirajzolódtak a rendőrautók körvonalai, és meghallotta a rá kiáltozó rendőrök hangját oldalról. „Nincs tovább” – gondolta magában. – Feladom – suttogta inkább magának, mint az őt körülálló embereknek, és ezzel lerogyott a nedves fűbe, nyugodtan lehunyta szemeit, mélyet lélegzett, és várt. 

Emlékek útja

-novella-

 Ma van az utolsó tanítási nap. Már csak néhány óra választ el a szabad, remélhetőleg felejthetetlen élményekkel teli nyári szünettől, amikor még a forró, égető napsütés is kellemesebb, mint egyébként. Az utolsó óra után gondolkodás nélkül a Tisza-part felé veszem az irányt. Jól ismerem a helyet és az oda vezető kis utcákat, hiszen számtalanszor jártam már ott.

A Tisza-part számomra a fontos, életre szóló dolgok színhelye: ahol barátságok köttetnek és szakadnak szét, ahol fontos szavakat mond ki az ember, ahol olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket máshol nem. Az a hely, ahová az ember csak a számára különleges emberekkel megy el egy sétára. Mikor még oda sem érek, már nyugalom lesz úrrá rajtam, megkönnyebbülök, hogy ha nem is a szabadban, de a folyó közelében lehetek. Kiszakadhatok a mindennapokból, a város nyüzsgéséből. Itt mindig lágy szellő simogatja az arcomat, megvigasztal, ha szomorú vagyok, biztat, lelkesít, ha arra van szükségem.

Már itt is vagyok. Elmosolyodom. Amint végigsétálok a padok mellett, azon kapom magam, hogy szinte mindegyikhez fűződik valamilyen emlék. Vannak, amikhez kellemesek, vannak, amikhez nem. Egy kis időre meg is állok az egyik lépcső közelében, nekidőlök a korlátnak, és tekintetemet az egyik frissen festett padra szegezem. Abban a másodpercben ezer meg ezer emlékkép lepi el az agyamat. Kutatni kezdek a foszlányok között, mire lelki szemeim előtt megjelenik a három évvel ezelőtti önmagam, amint újdonsült barátnőmmel ülök és beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Annyira vidámak vagyunk! Sőt, boldogok. Az életnek csak a szép oldalát látjuk, még hisszük, hogy minden a lehető legjobban fog alakulni. Érezzük, hogy számtalan lehetőség áll előttünk, a világ tele van csodákkal, és csak ránk vár.  Vágyainkról, terveinkről mesélünk egymásnak, ő beszél a családjáról, én megemlítem a legújabb regényt, amit ajándékba kaptam, mire ő kijelenti, nem szeret olvasni. Ezen megütközök kissé, de arra gondolok, biztosan csak nem vett még a kezébe semmilyen jó könyvet, és talán számára az olvasás csak a kötelező olvasmányokból áll. Elkezdem elmesélni a kedvenc könyvem tartalmát. Pár perc múlva újra zavartalan a beszélgetés, a fiúk is szóba kerülnek, a szemünk ekkor már könnyes a nevetéstől. Kiderül, mennyi közös van bennünk. Bölcsnek tűnő tanácsokat osztogatunk egymásnak, amikről meg vagyunk győződve, hogy be fognak válni. Terveket szövögetünk arról, hogy mit fogunk majd csinálni jövő nyáron négyesben, amikor már mindketten járni fogunk valakivel.  Jól érezzük magunkat egymás társaságában, ő meg is jegyzi, hogy olyan, mintha testvérek lennénk. Véletlenül az órámra pillantok, és szomorúan közlöm vele, hogy mennünk kellene, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. A búcsúzás előtt a barátnőm elmondja, mennyire fél, hogy ha elkezdődik a tanítás szeptemberben, és középiskolások leszünk, kevesebb időnk lesz egymásra, megszakad a kapcsolatunk. Én is tartok ettől, de ezt nem mondom el neki, inkább megnyugtatom, hogy ez nem fog bekövetkezni, és remélem, hogy igazam lesz.

Nem tudok uralkodni magamon, elmosolyodom ennek a szép emléknek a hatására. Tovább sétálok, és egy nyugodt helyen, ahol nem látok embereket a közelben, leülök. Eszembe jut, hogy az a bizonyos nyár utáni szeptemberben ugyanitt ültem ugyanazzal a barátnőmmel, azonban ekkor már valami megváltozott. Már egyáltalán nem nevettünk olyan jóízűen, és a beszélgetés témája csak az iskolára és a tanulásra szűkült. Meg persze beszéltünk a közös ismerősökről, akikről mindig lehetett hallani valami érdekes pletykát, amit tovább lehet adni. Megszokásból mentünk el sétálni, mindig ugyanaz volt a téma. Önzővé váltunk, csak magunkról beszéltünk, és amint elsoroltuk panaszainkat az iskolát illetően, megszakadt a beszélgetés. A találkozások már nem voltak olyan rendszeresek, meg is voltunk egymás nélkül. Az új barátainkról meséltünk egymásnak, akiket a középiskola első osztályában ismertünk meg, és sokszor irigykedve gondoltunk a másik új barátnőjére, akivel több időt tölt újabban.

Az előbbi boldog mosoly eltűnik az arcomról. Lehangol, hogy a kapcsolatunk mennyivel szegényebb lett attól, hogy kevesebb időnk volt egymása, és már nem tudunk olyan őszintén, nyíltan beszélni egymással, mint korábban. Mi történt velünk? Hogy válhattunk ilyen önzővé? Hova tűnt az a lelkesedés? Miért nem szeretjük már egymást úgy, mint a testvérek? Bűntudatot érzek, és késztetést, hogy visszamenjek az időben és jóvátegyek mindent, amit csak lehet.

Ezen egy kicsit elmélázok, keresem azt a pontot, ahol minden elromlott. Nem is érzékelem annak a néhány embernek a jelenlétét, akik az elmúlt 15 percben sétáltak el a pad előtt, annyira a gondolataim rabjává váltam. Hirtelen az egy évvel ezelőtti események emlékei ragadnak magukkal. Most csak magamat látom, egyedül vagyok. A barátnőmmel már egy hete nem beszéltem. Igaz, váltottunk pár SMS-t, de azt is csak megszokásból. Most éppen mindkettőnknek fontosabb dolga van. Már egy hónapja kifogások sorozatát hozzuk fel egymásnak, hogy éppen miért nem lenne alkalmas találkoznunk. Az észrevétel, hogy most is ugyanúgy ülök itt, mint akkor, villámcsapásként ér. Tehát akkor már egy éve elvesztettem a barátnőmet, akivel testvérekként szerettük egymást?

Mielőtt még túlságosan a gondolataimba merülnék, egy fiatal anyuka sétál el előttem a síró kisfiával, így újra visszacsöppenek a valóságba. A karórámra pillantok, és meglepődöm, hogy milyen gyorsan elrepült az idő. Kijózanodva körülnézek, több ember vesz most körül, mint amikor ide jöttem. Amíg visszasétálok a gimnázium utcájába, azon zakatol az agyam, hogy most vajon mit kellene tennem. Közben megfigyelek minden utamba eső dolgot, mintha attól várnám a megoldást. Pár perc elteltével megállok, zsebemből előhúzom a régi, megviselt külsejű mobilomat, megnyitom az üzeneteket, és írni kezdek.