Annak tudatában, hogy Mrs.
Mallard szív-problémákkal küzködött, olyan óvatosan közölték vele férje
halálhírét, ahogyan csak lehetett.
Húga, Josephine mondta el neki
félmondatokban; enyhe célozgatásokkal. Férjének közeli barátja, Richards is ott
volt mellette. Ő volt bent az irdában, mikor megérkezett az értesítés a vasúti
katasztrófáról, Brently Mallard nevével az „elhunytak” listán. Rögtön
táviratozott, hogy mielőbb megbizonyosodjon róla, igaz-e a hír, és sürgette a
megelőzését, hogy a barátja tudomást szerezzen a szomorú hírről.
Ő nem úgy hallgatta a történetet,
ahogyan sok más nő, megbénított tehetetlenséggel, hogy el kell fogadni ennek
jelentőségét. Ő csak egyszer sírt, váratlanul, vad feladással a húga karjaiban.
Amikor a fájdalom vihara elcsendesült, egyedül a szobájába ment. Senki sem
követte.
Ott, szemben a nyitott ablakkal,
egy kényelmes, tágas karosszék állt. Abba süppedt bele, elnyomva a fizikai
kimerültség által, ami a testét üldözte, de úgy tűnt, most elérte a lelkét.
Látta a nyílt teret a ház előtt,
a fák tetejét, melyek tele voltak a tavasz frissességével. Az eső finom illata
volt a levegőben. Lenn az utcán egy árus kínálgatta portékáját. A távolból
halványan egy dal sorai hallatszottak, melyet valaki énekelt, és számtalan
veréb csiripelt az eresz alatt.
A nyugati ablakkal szemben a kék
ég foltokban mutatta ott és távolabb, keresztül a felhőkön, ahogyan egyik a
másikba olvad.
A fejét hátra, a párnára hajtva
ült a székben, meglehetősen mozdulatlanul, kivéve, mikor a légcsövén keresztül
újra feltört belőle a zokogás, és ő megremegett tőle, mint egy kisgyerek, aki
álomba sírta magát.
Fiatal volt, csinos, nyugodt
arccal, melynek vonásai elnyomásról árulkodtak és egy bizonyos kitartásról. De
most csak merev tekintet volt a szemeiben, amely a kék ég egyik távoli pontjára
rögzült. Ez nem a vsszatükröződött fény volt, inkább az értelmes gondolatok
kizárását jelezte.
Valami már úton volt felé, és ő
félénken várta. Mi volt az? Nem tudta ő sem; túl kényes és megfoghatatlan volt
ahhoz, hogy megnevezze. De ő érezte ahogyan előlopakodott az égből, és közeledett
felé a hangokon, illatokon, és a színeken keresztül, melyek kitöltötték a
levegőt.
Ekkor a mellkasa felemelkedett
majd zajosan visszazuhant. Kezdte felismerni azt a valamit, ami közeledett, hogy
a hatalmába kerítse, és ő megpróbálta azt legyőzni az akaratával – ugyanolyan
erőtlenül, ahogyan a két gyenge tenyerével tudta volna.
Amikor megadta magát, csendes
szavak csúsztak ki résnyire nyitott ajkai közül. Újra és újra azt suttogta:
„szabad, szabad, szabad!” A szeméből ezt követően eltűnt az üres tekintet és a
rémült arckifejezés. Izgatottak és csillogóak maradtak. Gyorsan vert a szíve,
és testének minden porcikájába vér áramlott.
Megállás nélkül csak azt
kérdezte, vajon ez egy szörnyű öröm-e, ami fogva tartja őt. A tiszta és
értelmes felfogás képessé tette őt arra hogy visszautasítsa ezt, mint egy
jelentéktelen dolgot.
Tudta, hogy megint sírna, ha
meglátná azokat a jóságos, gyengéd kezeket, melyeket most halál takar; azt az
arcot, ami soha nem nézett rá szeretettel, ami most merev, szürke és halott. De
ő látta azon a keserű pillanaton keresztül is a hosszú évek lefolyását, ami
úton volt afelé, hogy teljesen az övé legyen. És ő pedig kitárta a karjait,
hogy köszöntse őket.
A következő évek alatt nem lett
volna senki, akiért éljen; magáért élt volna. Nem volt erő, mely megingathatta
volna őt abban a vak kitartásban, amivel férfiak és nők hiszik, hogy joguk van
ahhoz hogy saját akaratukat erőltessék a másikra. Egy jóságos vagy egy
kegyetlen szándék miatt most ez a cselekedet bűnténynek látszott, ahogy nézte a
felvilágosultság rövid pillanatában.
És még mindig szerette őt – néha.
Gyakran nem. Mit érdekelte őt! Mit számított a szerelem, a megoldatlan rejtély,
szemben a saját maga előtérbe helyezésével, amire hirtelen ráismert, mint a
legerősebb ösztönzés a létezésre!
„Szabad! A testem és a lelkem is
szabad!” – suttogta.
Josephine a zárt ajtók előtt
térdelt, ajkaival a kulcslyukon, bebocsátásért könyörögve. „Louise, nyisd ki az
ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót – még a végén ártasz magadnak. Mit csinálsz
Louise? Az isten szerelmére, nyisd már ki az ajtót.”
„Menj el. Nem fogok ártani
magamnak.” Nem; ő az élet legerősebb gyógyszerét itta azon a nyitott ablakon
keresztül.
Azokban a napokban a hóbortja
tovább lázadt. Tavaszi napok, nyári napok, és az összes nap, ami most mind csak
az övé lehet. Suttogva elmondott egy rövid imát az élet hosszuságáért. Csak
tegnap volt, amikor még megborzongott tőle, ha a hosszú életre gondolt.
Végül megjelent, kinyitotta az ajtót
a húga alkalmatlankodására. Diadalittas volt a tekintete és akaratlanul is úgy
érezte magát, mint a győzelem istennője. A húga derekába kapaszkodott, és
együtt mentek le a lépcsőn. Richards már lenn várt rájuk.
Valaki elhúzta a bejárati ajtón a
reteszt. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé piszkosan, nyugodtan hordozva
a kézitáskáját és az esernyőjét. Távol volt a baleset helyszínétől, nem is
tudott róla. Csodálkozva nézett Josephine dermesztő zokogására; és Richards
gyors javaslatára, hogy megkímélje őt a felesége látványától.
De Richards elkésett.
Amikor az orvosokat kihívták,
megállapították hogy a szívbetegsége miatt halt meg – a gyilkos örömtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése