Vámpírsztori

Kedd este volt. Edzéstől kimerülten indultam lefeküdni, alig vártam hogy ellazíthassam az izmaimat és mély álomba merüljek; másik világba csöppenjek.

    Még nem aludtam túl mélyen, mikor zajt hallottam. Furcsa – gondoltam. – a folyosó felől jött, de biztos vagyok benne hogy a szüleim már rég alsznak. Rávettem magam hogy felkeljek az ágyamból és óvatosan kinyissam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, nem leselkedik rám veszély odakintről… De valami hirtelen a hátam mögött termett, és elkapott. A következő másodpercben már a szobám közepén álltam, remegtem a félelemtől és azon töprengtem, vajon ki lehet a hátam mögött, és ha betörő, akkor a szüleim hogy nem vették észre. Moccanni sem mertem. Miért akar bántani? A rejtélyes idegen lassan levette a tenyerét az arcomról és elém lépett. Így már kevésbé volt ijesztő. Valójában gyönyörű volt. Láttam már hasonlót, és mélyen kutattam a memóriámban az emlékeim között hogy rájőjjek, hol. A felismerés megdöbbentett. Vámpír?! Biztos voltam benne, hogy vámpírok nem léteznek. Vagy ha mégis, akkor pedig biztosan nem olyanok, amilyennek a könyvekben leírják. De ez olyan volt. A szeme aranybarna, haja mézszőke, teste kisportolt és nagyon erős. A bőre pedig… ilyen sápadt arcot még nem láttam. Mintha márványből lett volna. Miután hosszan néztünk egymás szemébe, hirtelen magával ragadott a félelelem. Köztudott, hogy a vámpírok ölnek. Ez itt, azért jött hogy megöljön, és én nem tehetek ellene semmit. Majdnem összeestem, gyengének éreztem magam. A félelmetesen gyönyörű idegen gonoszul kezdett vigyorogni rám, majd megszólalt, most először:

   - Nos… Sam vagyok. És nem fogok magyarázatot adni sem arra hogy miért vagyok itt, sem arra hogy hogy jutottam be a házatokba. Ha elmondanád valakinek, senki nem hinne neked, meg amúgy sem lesz rá időd… Ezek az utsoló perceid.

 Igyekeztem összeszedni minden erőmet és magabiztos hangon megszólalni:

   - Tudom mi vagy, nem kell magyarázat!

   - Ó, tudod? – és már éreztem is az erős kezeit, ahogy összeszorította az állkapcsomat. Furcsa volt ez a gyorsaság. Úgy éreztem, minden mozdulatomat előre tudja, és számomra már nincs menekvés.

   - Ha valóban tudod, mi vagyok, mondd ki! – parancsolta. Nagyon halkan beszélt, mégis érzékelhető volt az indulat a hangjában.

 Egyre jobban féltem, már szédültem, meg szerettem volna támaszkodni valamiben, de még mindig nem mertem megmozdulni. Nem tudtam, válaszoljak-e a kérdésére. Nem akartam meghalni – nem aznap este, - úgyhogy jobbnak láttam szótfogadni. Éppen csak annyira nyitottam szét ajkaimat, hogy ki tudjam ejteni azt a szót.

   - Vámpír.

   - Hmm… eltaláltad. Igen, vámpír vagyok. Tudod mit mondanak a vámpírokról, ugye? Van okod a félelemre, mert ahogy a amásik két lányt megöltem, úgy ma téged is meg foglak ölni.

 Ekkor a szemébe néztem, és furcsa dolgot fedeztem fel. A szeme már nem aranybarna volt, hanem sötétebb, majdnem fekete. Rémület lett úrrá rajtam, mert a könyvekből jól tudtam, hogy egy vámpírnak mikor fekete a szeme: amikor szomjas. Emberi vérre. És ez most az én véremre szomjazott. Nem ismertem az előző áldozatait akikről beszélt, de kezdtem elhinni, hogy én is úgy végzem mint ahogy azok a korombeli lányok.

   - Hidd el, ha segítségért kiáltasz és sikítasz, jobban fáj. – mondta vérszomjas vigyorral az arcán.

   - Nem félek tőled. Ölj meg ha akarsz. Nem fogok ellenkezni, ha a szavadat adod, hogy a városból nem bántasz több lányt.

   - Hogy hihetted egy percig is, hogy megmondhatod, mit csináljak?! Búcsúzz el az életedtől, halott vagy. – mondta egyre türelmetlenebbül, és elindult felém. A torkomban dobogott a szívem. Lehunytam a szemem, de még láttam ahogy közelebb hajol és elfordítja a fejemet. Már éreztem az éles fogait a nyakamon, és hirtelen elsötétült minden. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltam. De valami nem stimmelt. Zajt hallottam – a csörgőórám idegesítő ketyegését. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva láttam hogy süt a nap; a sugarai beragyogják az egész szobát. A konyhából a rádió hangja hallatszott, és frissen sült krumpli illata szivárgott felfelé, egyenesen a szobámba. Álmodtam volna? Kétszer is meggondoltam, mielőtt az ajtómhoz léptem, de hiába nézelődtem, semmi ijesztő és várszomjas nem várt rám.

 Még mindig emlékszem, aznap milyen megkönnyebbülten mentem reggelizni. A vámpíros könyveim pedig azóta is a szekrény mélyén várják hogy valaki újra elővegye őket.