-Lányok, öt perc és kezdünk! – hallom a tanár
hangját, amint a hajamat igazgatom a tükör előtt ülve. Már háromszor lefújtam
hajlakkal, soha nem lehet az ember elég tökéletes. Felállok és forgok egyet a
tükör előtt. Lejátszom magamban, mi a legszörnyűbb dolog ami megtörténhet
velem. Kitörik a cipőm sarka, kibicsaklik a lábam, a ruhám aljára lépek és
letépem magamról az egészet, kiesik a hajamból a rózsaszín hajpánt, vagy
elfelejtem a következő lépéssort is megsemmisülten állok a színpadon, olyan
vörös arccal, hogy a fehér fények sem tudnak már segíteni rajtam.
-Két perc! – figyelmeztet újra a
tanár, és elindulok kifelé. Amint kilépek az öltözőből és meghallom ahogy a
nézők tapsolnak, rögtön vágyat érzek rá hogy én is ott álljak. Óvatosan
elbotorkálok a színpad mögött, a hangszórók mellett, és ekkor már a szívem
majd’ kiugrik a helyéről. A fiúk már várnak ránk. Előre sietek a sorban, és
elfoglalom a helyem Riley mellett. Most is mi vagyunk az elsők, mint mindig. Mi
vagyunk azok, akik először látják a nézők arcát, amint megszólal a zene és
kilépünk a függöny mögül. Remegő kézzel néztük végig az előző produkciót,
közben bátorító pillantásokat küldtünk egymás felé. Taps. Mi jövünk! Riley
rámnéz, mintha azt akarná mondani:
Nagyon izgulok, de mindent beleadok! Én pedig bólintok, mert biztos vagyok
benne hogy megcsináljuk, bízok magunkban és a sok heti gyakorlásban. Éppen
amikor megfogja a kezem, már halljuk is a jól ismert dallamot, amit már oly’ sokszor
hallottunk, hogy gyűlölünk, mikor már nyolcadszorra csináljuk végig ugyanazt a
lépéssorozatot, ugyanarra a zenére. Magamban számolok. Egykéthá, nágyöthat,
egykéthá… Most! Végre kilépünk a fénybe, elindulunk a színpad közepe felé,
közben érzem hogy remeg a kezünk – most már egyszerre. Minden amit a hetek,
hónapok alatt a tanártól hallottam, most igyekszem felidézni. Kihúzom magam, a
nézőkre emelem a tekintetem, és mosolygok, mintha ismerős arcot látnék, pedig
nem. Nem látok semmit, elvakítanak a színpad fölötti fények. Közben
észereveszem hogy mozog a testem, de nem én irányítom. Méghozzá ritmusra mozog.
Annyiszor végigcsináltam már ezeket a mozdulatokat, hogy már ösztönösen
csinálom, nem kell előre gondolkodnom. Rápillantok Rileyra, a fellépés alatt most
először. Megkönnyebbülök mikor meglátom, hogy Riley bátorítóan mosolyog.
Visszamosolygok. Ajjaj, megint elmerültem a gondolataimban. Majdnem rosszul
léptem. Most ígérem meg magamnak, hogy ilyet többet nem csinálok. Hirtelen
hideg fut át a hátamon, gyorsabban kezd verni a szívem és kapkodom a levegőt.
Úgy érzem, rögtön a következő fordulásnál elszédülök és elesek, esetleg
elájulok. Tudom hogy nem fog megtörténni. Végig fogom táncolni. Belégzés,
kilégzés, egykéthá, négyöthat, belégzés, fordulás, és egy, és két, és há, és…
Igen, most már minden rendben, helyrehoztam. És megint sikeresen megfeledkeztem
a nézőkről! Felnézek, próbálok magabiztosnak tűnni, mosolygok. Kezdem élvezni,
nem reszket a kezem. Egész jó érzés, hogy mindenki engem figyel. Engem is. Nem akarom
hogy vége legyen! Csak még pár percet! Hosszú ideje erre a pár percre
készültünk, és most mindjárt vége?! Igyekszem kihasználni az utolsó
másodperceket és mindent beleadok. Hallom a dal utolsó ütemeit ahogy lassan
behajlítom a térdem és igyekszem stabilan megállni. Taps. Valaki, aki most a
színpad mögött áll, valószínűleg ezt gondolja: Taps. Én jövök! Egy szabad
másodperc után kutatok, amikor nyugodtan lehunyhatom a szemem. Mikor újra
kinyitom, és látom a tapsoló embereket, elismerő mosollyal az arcukon, örömmel
tölt el hogy nem csak álmodtam.
Elégedetten indulok le a színpadról, mégis sajnálom hogy újra vissza kell
térnem a valóságba, ahol csak a függöny mögül figyelem irigykedve a táncosokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése