Kate Chopin - The Story of an Hour - HUN translation

Annak tudatában, hogy Mrs. Mallard szív-problémákkal küzködött, olyan óvatosan közölték vele férje halálhírét, ahogyan csak lehetett.

Húga, Josephine mondta el neki félmondatokban; enyhe célozgatásokkal. Férjének közeli barátja, Richards is ott volt mellette. Ő volt bent az irdában, mikor megérkezett az értesítés a vasúti katasztrófáról, Brently Mallard nevével az „elhunytak” listán. Rögtön táviratozott, hogy mielőbb megbizonyosodjon róla, igaz-e a hír, és sürgette a megelőzését, hogy a barátja tudomást szerezzen a szomorú hírről.

Ő nem úgy hallgatta a történetet, ahogyan sok más nő, megbénított tehetetlenséggel, hogy el kell fogadni ennek jelentőségét. Ő csak egyszer sírt, váratlanul, vad feladással a húga karjaiban. Amikor a fájdalom vihara elcsendesült, egyedül a szobájába ment. Senki sem követte.

Ott, szemben a nyitott ablakkal, egy kényelmes, tágas karosszék állt. Abba süppedt bele, elnyomva a fizikai kimerültség által, ami a testét üldözte, de úgy tűnt, most elérte a lelkét.

Látta a nyílt teret a ház előtt, a fák tetejét, melyek tele voltak a tavasz frissességével. Az eső finom illata volt a levegőben. Lenn az utcán egy árus kínálgatta portékáját. A távolból halványan egy dal sorai hallatszottak, melyet valaki énekelt, és számtalan veréb csiripelt az eresz alatt.

A nyugati ablakkal szemben a kék ég foltokban mutatta ott és távolabb, keresztül a felhőkön, ahogyan egyik a másikba olvad.

A fejét hátra, a párnára hajtva ült a székben, meglehetősen mozdulatlanul, kivéve, mikor a légcsövén keresztül újra feltört belőle a zokogás, és ő megremegett tőle, mint egy kisgyerek, aki álomba sírta magát.

Fiatal volt, csinos, nyugodt arccal, melynek vonásai elnyomásról árulkodtak és egy bizonyos kitartásról. De most csak merev tekintet volt a szemeiben, amely a kék ég egyik távoli pontjára rögzült. Ez nem a vsszatükröződött fény volt, inkább az értelmes gondolatok kizárását jelezte.

Valami már úton volt felé, és ő félénken várta. Mi volt az? Nem tudta ő sem; túl kényes és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megnevezze. De ő érezte ahogyan előlopakodott az égből, és közeledett felé a hangokon, illatokon, és a színeken keresztül, melyek kitöltötték a levegőt.

Ekkor a mellkasa felemelkedett majd zajosan visszazuhant. Kezdte felismerni azt a valamit, ami közeledett, hogy a hatalmába kerítse, és ő megpróbálta azt legyőzni az akaratával – ugyanolyan erőtlenül, ahogyan a két gyenge tenyerével tudta volna.

Amikor megadta magát, csendes szavak csúsztak ki résnyire nyitott ajkai közül. Újra és újra azt suttogta: „szabad, szabad, szabad!” A szeméből ezt követően eltűnt az üres tekintet és a rémült arckifejezés. Izgatottak és csillogóak maradtak. Gyorsan vert a szíve, és testének minden porcikájába vér áramlott.

Megállás nélkül csak azt kérdezte, vajon ez egy szörnyű öröm-e, ami fogva tartja őt. A tiszta és értelmes felfogás képessé tette őt arra hogy visszautasítsa ezt, mint egy jelentéktelen dolgot.

Tudta, hogy megint sírna, ha meglátná azokat a jóságos, gyengéd kezeket, melyeket most halál takar; azt az arcot, ami soha nem nézett rá szeretettel, ami most merev, szürke és halott. De ő látta azon a keserű pillanaton keresztül is a hosszú évek lefolyását, ami úton volt afelé, hogy teljesen az övé legyen. És ő pedig kitárta a karjait, hogy köszöntse őket.

A következő évek alatt nem lett volna senki, akiért éljen; magáért élt volna. Nem volt erő, mely megingathatta volna őt abban a vak kitartásban, amivel férfiak és nők hiszik, hogy joguk van ahhoz hogy saját akaratukat erőltessék a másikra. Egy jóságos vagy egy kegyetlen szándék miatt most ez a cselekedet bűnténynek látszott, ahogy nézte a felvilágosultság rövid pillanatában.

És még mindig szerette őt – néha. Gyakran nem. Mit érdekelte őt! Mit számított a szerelem, a megoldatlan rejtély, szemben a saját maga előtérbe helyezésével, amire hirtelen ráismert, mint a legerősebb ösztönzés a létezésre!

„Szabad! A testem és a lelkem is szabad!” – suttogta.

Josephine a zárt ajtók előtt térdelt, ajkaival a kulcslyukon, bebocsátásért könyörögve. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót – még a végén ártasz magadnak. Mit csinálsz Louise? Az isten szerelmére, nyisd már ki az ajtót.”

„Menj el. Nem fogok ártani magamnak.” Nem; ő az élet legerősebb gyógyszerét itta azon a nyitott ablakon keresztül.

Azokban a napokban a hóbortja tovább lázadt. Tavaszi napok, nyári napok, és az összes nap, ami most mind csak az övé lehet. Suttogva elmondott egy rövid imát az élet hosszuságáért. Csak tegnap volt, amikor még megborzongott tőle, ha a hosszú életre gondolt.

Végül megjelent, kinyitotta az ajtót a húga alkalmatlankodására. Diadalittas volt a tekintete és akaratlanul is úgy érezte magát, mint a győzelem istennője. A húga derekába kapaszkodott, és együtt mentek le a lépcsőn. Richards már lenn várt rájuk.

Valaki elhúzta a bejárati ajtón a reteszt. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé piszkosan, nyugodtan hordozva a kézitáskáját és az esernyőjét. Távol volt a baleset helyszínétől, nem is tudott róla. Csodálkozva nézett Josephine dermesztő zokogására; és Richards gyors javaslatára, hogy megkímélje őt a felesége látványától.

De Richards elkésett.

Amikor az orvosokat kihívták, megállapították hogy a szívbetegsége miatt halt meg – a gyilkos örömtől.

Vámpírsztori

Kedd este volt. Edzéstől kimerülten indultam lefeküdni, alig vártam hogy ellazíthassam az izmaimat és mély álomba merüljek; másik világba csöppenjek.

    Még nem aludtam túl mélyen, mikor zajt hallottam. Furcsa – gondoltam. – a folyosó felől jött, de biztos vagyok benne hogy a szüleim már rég alsznak. Rávettem magam hogy felkeljek az ágyamból és óvatosan kinyissam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, nem leselkedik rám veszély odakintről… De valami hirtelen a hátam mögött termett, és elkapott. A következő másodpercben már a szobám közepén álltam, remegtem a félelemtől és azon töprengtem, vajon ki lehet a hátam mögött, és ha betörő, akkor a szüleim hogy nem vették észre. Moccanni sem mertem. Miért akar bántani? A rejtélyes idegen lassan levette a tenyerét az arcomról és elém lépett. Így már kevésbé volt ijesztő. Valójában gyönyörű volt. Láttam már hasonlót, és mélyen kutattam a memóriámban az emlékeim között hogy rájőjjek, hol. A felismerés megdöbbentett. Vámpír?! Biztos voltam benne, hogy vámpírok nem léteznek. Vagy ha mégis, akkor pedig biztosan nem olyanok, amilyennek a könyvekben leírják. De ez olyan volt. A szeme aranybarna, haja mézszőke, teste kisportolt és nagyon erős. A bőre pedig… ilyen sápadt arcot még nem láttam. Mintha márványből lett volna. Miután hosszan néztünk egymás szemébe, hirtelen magával ragadott a félelelem. Köztudott, hogy a vámpírok ölnek. Ez itt, azért jött hogy megöljön, és én nem tehetek ellene semmit. Majdnem összeestem, gyengének éreztem magam. A félelmetesen gyönyörű idegen gonoszul kezdett vigyorogni rám, majd megszólalt, most először:

   - Nos… Sam vagyok. És nem fogok magyarázatot adni sem arra hogy miért vagyok itt, sem arra hogy hogy jutottam be a házatokba. Ha elmondanád valakinek, senki nem hinne neked, meg amúgy sem lesz rá időd… Ezek az utsoló perceid.

 Igyekeztem összeszedni minden erőmet és magabiztos hangon megszólalni:

   - Tudom mi vagy, nem kell magyarázat!

   - Ó, tudod? – és már éreztem is az erős kezeit, ahogy összeszorította az állkapcsomat. Furcsa volt ez a gyorsaság. Úgy éreztem, minden mozdulatomat előre tudja, és számomra már nincs menekvés.

   - Ha valóban tudod, mi vagyok, mondd ki! – parancsolta. Nagyon halkan beszélt, mégis érzékelhető volt az indulat a hangjában.

 Egyre jobban féltem, már szédültem, meg szerettem volna támaszkodni valamiben, de még mindig nem mertem megmozdulni. Nem tudtam, válaszoljak-e a kérdésére. Nem akartam meghalni – nem aznap este, - úgyhogy jobbnak láttam szótfogadni. Éppen csak annyira nyitottam szét ajkaimat, hogy ki tudjam ejteni azt a szót.

   - Vámpír.

   - Hmm… eltaláltad. Igen, vámpír vagyok. Tudod mit mondanak a vámpírokról, ugye? Van okod a félelemre, mert ahogy a amásik két lányt megöltem, úgy ma téged is meg foglak ölni.

 Ekkor a szemébe néztem, és furcsa dolgot fedeztem fel. A szeme már nem aranybarna volt, hanem sötétebb, majdnem fekete. Rémület lett úrrá rajtam, mert a könyvekből jól tudtam, hogy egy vámpírnak mikor fekete a szeme: amikor szomjas. Emberi vérre. És ez most az én véremre szomjazott. Nem ismertem az előző áldozatait akikről beszélt, de kezdtem elhinni, hogy én is úgy végzem mint ahogy azok a korombeli lányok.

   - Hidd el, ha segítségért kiáltasz és sikítasz, jobban fáj. – mondta vérszomjas vigyorral az arcán.

   - Nem félek tőled. Ölj meg ha akarsz. Nem fogok ellenkezni, ha a szavadat adod, hogy a városból nem bántasz több lányt.

   - Hogy hihetted egy percig is, hogy megmondhatod, mit csináljak?! Búcsúzz el az életedtől, halott vagy. – mondta egyre türelmetlenebbül, és elindult felém. A torkomban dobogott a szívem. Lehunytam a szemem, de még láttam ahogy közelebb hajol és elfordítja a fejemet. Már éreztem az éles fogait a nyakamon, és hirtelen elsötétült minden. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltam. De valami nem stimmelt. Zajt hallottam – a csörgőórám idegesítő ketyegését. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva láttam hogy süt a nap; a sugarai beragyogják az egész szobát. A konyhából a rádió hangja hallatszott, és frissen sült krumpli illata szivárgott felfelé, egyenesen a szobámba. Álmodtam volna? Kétszer is meggondoltam, mielőtt az ajtómhoz léptem, de hiába nézelődtem, semmi ijesztő és várszomjas nem várt rám.

 Még mindig emlékszem, aznap milyen megkönnyebbülten mentem reggelizni. A vámpíros könyveim pedig azóta is a szekrény mélyén várják hogy valaki újra elővegye őket.

Egy nap megváltoztathat egy életet? És kettőt? - augusztus 6.

           Ki mondja hogy nincs első látásra szerelem? Ahogy ott álltam, egy teljesen átlagos napnak tűnt. Rengeteg ember volt körülöttem, én pedig ismerős arcok után kutattam. Sajnálattal gondoltam rá, hogy akikkel egy éve sok időt töltöttem, mostanra elfelejtettek, vagy legalábbis nem beszélnek velem. 

    És ekkor, az a valami - amit még mindig nem tudok megnevezni - villámcsapásként ért. Amint megpillantottam, biztos voltam benne hogy meg kell ismernem Őt. Észre sem vettem hogy feltűnően bámulok rá egy ideje; mindent alaposan szemügyre vettem rajta. Gyönyörű szeme volt. Talán tengerkéknek mondanám. De nem, mert nem a szeme volt olyan mint a tenger; inkább a tenger akart olyan szép színekkel ékeskedni mint amilyen az Ő szeme volt. Fekete bőrdzsekit viselt, magas volt és nagyon komolynak látszott. Két-három évvel idősebbnek tűnt a koránál. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megtetszett benne, hogy mindenről határozott véleménye van.
    Sokszor próbáltam elkapni a tekintetét, de ő rám sem nézett. Nem érdekelt. Tudtam hogy ennek a valaminek nem lehet jövője. Senki sem fog tudni erről a csodálatról ami a hatalmába kerített engem. Egyáltalán nem vártam el tőle hogy érdeklődést mutasson irányomba az az egy hét alatt. Csak szórakozni szerettem volna kicsit. Furcsa az élet. Ami akkor egy könnyű nyári kalandnak tűnt, már az életem részét képezi. Ha nincs velem, hiányérzetem van. És már lassan egy éve nincs velem. Lehet hogy soha többé nem láthatom újra, de én örökre a szívemben őrzöm azt a vele töltött estét. Az idő a szép emlékeket sem kíméli. Már alig tudom felidézni azt az érzést, ahogyan szorosan magához húzott és csendesen énekelt. Csak nekem. Bárcsak mégegyszer érezhetném azt a végtelen szomorúságot, amit akkor éreztem, mikor rá kellett döbbennem, hogy - annak ellenére hogy ez nem csak egy szép álom volt - most véget ér. El kellett válnunk egymástól, igazságtalannak tűnt.
   "Jövőre találkozunk" - ezekkel a szavakkal búcsúztunk el egymástól, akkor még nem is sejtettük, mennyire megváltozgatnak a dolgok... és talán soha többé nem láthatjuk egymást viszont.     
                                            

                                                                (...)

Három perc hírnév

   -Lányok, öt perc és kezdünk! – hallom a tanár hangját, amint a hajamat igazgatom a tükör előtt ülve. Már háromszor lefújtam hajlakkal, soha nem lehet az ember elég tökéletes. Felállok és forgok egyet a tükör előtt. Lejátszom magamban, mi a legszörnyűbb dolog ami megtörténhet velem. Kitörik a cipőm sarka, kibicsaklik a lábam, a ruhám aljára lépek és letépem magamról az egészet, kiesik a hajamból a rózsaszín hajpánt, vagy elfelejtem a következő lépéssort is megsemmisülten állok a színpadon, olyan vörös arccal, hogy a fehér fények sem tudnak már segíteni rajtam.

  -Két perc! – figyelmeztet újra a tanár, és elindulok kifelé. Amint kilépek az öltözőből és meghallom ahogy a nézők tapsolnak, rögtön vágyat érzek rá hogy én is ott álljak. Óvatosan elbotorkálok a színpad mögött, a hangszórók mellett, és ekkor már a szívem majd’ kiugrik a helyéről. A fiúk már várnak ránk. Előre sietek a sorban, és elfoglalom a helyem Riley mellett. Most is mi vagyunk az elsők, mint mindig. Mi vagyunk azok, akik először látják a nézők arcát, amint megszólal a zene és kilépünk a függöny mögül. Remegő kézzel néztük végig az előző produkciót, közben bátorító pillantásokat küldtünk egymás felé. Taps. Mi jövünk! Riley rámnéz,  mintha azt akarná mondani: Nagyon izgulok, de mindent beleadok! Én pedig bólintok, mert biztos vagyok benne hogy megcsináljuk, bízok magunkban és a sok heti gyakorlásban. Éppen amikor megfogja a kezem, már halljuk is a jól ismert dallamot, amit már oly’ sokszor hallottunk, hogy gyűlölünk, mikor már nyolcadszorra csináljuk végig ugyanazt a lépéssorozatot, ugyanarra a zenére. Magamban számolok. Egykéthá, nágyöthat, egykéthá… Most! Végre kilépünk a fénybe, elindulunk a színpad közepe felé, közben érzem hogy remeg a kezünk – most már egyszerre. Minden amit a hetek, hónapok alatt a tanártól hallottam, most igyekszem felidézni. Kihúzom magam, a nézőkre emelem a tekintetem, és mosolygok, mintha ismerős arcot látnék, pedig nem. Nem látok semmit, elvakítanak a színpad fölötti fények. Közben észereveszem hogy mozog a testem, de nem én irányítom. Méghozzá ritmusra mozog. Annyiszor végigcsináltam már ezeket a mozdulatokat, hogy már ösztönösen csinálom, nem kell előre gondolkodnom. Rápillantok Rileyra, a fellépés alatt most először. Megkönnyebbülök mikor meglátom, hogy Riley bátorítóan mosolyog. Visszamosolygok. Ajjaj, megint elmerültem a gondolataimban. Majdnem rosszul léptem. Most ígérem meg magamnak, hogy ilyet többet nem csinálok. Hirtelen hideg fut át a hátamon, gyorsabban kezd verni a szívem és kapkodom a levegőt. Úgy érzem, rögtön a következő fordulásnál elszédülök és elesek, esetleg elájulok. Tudom hogy nem fog megtörténni. Végig fogom táncolni. Belégzés, kilégzés, egykéthá, négyöthat, belégzés, fordulás, és egy, és két, és há, és… Igen, most már minden rendben, helyrehoztam. És megint sikeresen megfeledkeztem a nézőkről! Felnézek, próbálok magabiztosnak tűnni, mosolygok. Kezdem élvezni, nem reszket a kezem. Egész jó érzés, hogy mindenki engem figyel. Engem is. Nem akarom hogy vége legyen! Csak még pár percet! Hosszú ideje erre a pár percre készültünk, és most mindjárt vége?! Igyekszem kihasználni az utolsó másodperceket és mindent beleadok. Hallom a dal utolsó ütemeit ahogy lassan behajlítom a térdem és igyekszem stabilan megállni. Taps. Valaki, aki most a színpad mögött áll, valószínűleg ezt gondolja: Taps. Én jövök! Egy szabad másodperc után kutatok, amikor nyugodtan lehunyhatom a szemem. Mikor újra kinyitom, és látom a tapsoló embereket, elismerő mosollyal az arcukon, örömmel tölt el hogy nem csak álmodtam.

Elégedetten indulok le a színpadról, mégis sajnálom hogy újra vissza kell térnem a valóságba, ahol csak a függöny mögül figyelem irigykedve a táncosokat.

A vér életet ment!

Szervezetedben fontos a vér,

ahhoz hogy egészséges legyél!

De ha nem vigyázol, s mégis baleset ér, 

önkéntesek adnak vért, hogy tovább élj.

Adj te is, azért,

hogy ezzel megmentsd mások életét!

A véradás biztosnágot jelent,

mert a vér életet ment!

Tizenhét másodperc

-idézet- 

,,Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan amire vágysz.
Csak akkor lesz a tiéd amire vágysz, ha a nehezebb úton indulsz el!
Azt nézd, mit nyerhetsz, ne azt hogy mit veszíthetsz a másik oldalon! Ne csak az eszedet használd, a szíved vezessen. És ha majd választanod kell, na a látszólag könnyebb úton indulj el. Elég erős vagy ahhoz, hogy végigmenj a nehezebb úton is. Majdnem ugyanoda fogsz elérni, de más út lesz mögötted, és tiéd marad az erő, amit utad során gyűjtesz."

Hotel Bali c. könyv, 93.-97. oldal

Eső a napfényben

    Volt időszak, nem is olyan rég, mikor csillogott a szemem… Volt idő, mikor le sem tagadhattam a boldogságomat az előtt, aki belenézett. Elmúlt. Már szürke. Nem értem magam sem. Fordult a kocka, azt hiszem. Gyűlölöm ezt az érzést. Ezt a leplezetlenséget, ezt a lelki meztelenséget az emberek előtt, mikor a szememben látják a szomorúságot. Kialudt a fény. Már nem tagadhatom, boldogtalan vagyok. Nem találom a helyem az emberek között. Állandóan keresem, de nem találom. Nem tud megnyugodni a szívem, amíg nem érzi ugyanazt a végtelen nyugalmat és optimizmust, amit régen érzett. „Régen”… Nem elég régen ahhoz, hogy elfelejtsem.

    Emlékszem még arra az érzésre, mikor minden apró öröm boldogságot jelentett. Nem léteztek szürke hétköznapok. Reméltem, hogy újra ilyen lesz minden. De nem lett. (...)
    Ki akarok lépni ebből az állapotból. Mintha egy dobozba lennék zárva. Ki akarok törni! Nem megy. Ez hogyan lehetséges?! Nem elég már az akaraterő sem?! Mi kell a boldogsághoz? Nem. Lehet, hogy nem is vagyok boldogtalan. Lehet hogy csak unatkozom itt, az átlagos életemben. Szeretnék az apró örömöknek örülni. Sajnos többé már nem veszem észre őket. Nem megy. Tudom, tudom hogy most jó. Minden jól megy. Vannak céljaim. Jól KELL éreznem magam a bőrömben. És épp ez a gond. TUDOM. De nem ÉRZEM. Mindig ez a gond… Nem érzem.

    Felejteni szeretnék. Mindent. Az utóbbi pár hónapot. Tudod, hogy mennyi fájdalmat okoztál? Tudod, hogy milyen romokat hagytál magad mögött a lelkemben? Tudod, hogy ez mind miattad van?! Igen, minden nap, mikor kedvesen megkérdezed hogy vagyok, minden egyes alkalommal hazudok. Hazudom hogy jól vagyok, hogy nincs semmi gond. Nem akarom hogy lásd, sebezhető vagyok. Azt szeretném, ha csak egy kicsit neked is fájna… csak egy kicsit. Nem tudok felejteni. Hogy miért nem? Valaki mindig tesz ellene. Már nem keresem őket. Azokat, akikről tudom hogy fájdalmat fognak okozni, akikről tudom hogy bántani fognak és régi sebeket tépnek fel bennem. Már megtartom a távolságot... minden jól ment, amíg ők meg nem kerestek. Miért? Miért nem hagytok békén, miért kell tőlem mindent elvenni? Mindent, ami eddig támaszt nyújtott, ami a kikapcsolódást jelentette számomra. Elvettétek. Nincs hova menekülnöm. Zsákutca. Már nincs kihez fordulnom, mindenki rólatok beszél nekem. Hát nem értitek, hogy a neveteket sem akarom hallani?

    Könnyebb volt nélküled az életem. És nyugodtabb is. Esténként reszket a testem az idegtől és a haragtól, amit érzek. Nem tudok aludni. És nem, nem érzem jobban magam az a kis adag altató után sem, amit azért veszek be, hogy kikapcsoljam az agyamat. Hogy a szívem és az agyam kapjon egy pár órát, amikor megszabadulhat a gyötrő gondolatoktól. Amikor nem kell miérteken gondolkodni.

    Nem tudok felejteni. Hogyan is tudnék, mikor minden egyes nap végigjárom az utat. A közös emlékeink útját. Ki tudja, talán már csak az én emlékeim útja. (...) Néha még érzem a bizsergető érzést a gyomromban, és elmosolyodom. Ekkor az agyam emlékezteti a szívemet, hogy ezt már többé nem szabad. Már nem vagy az enyém. Már nem létezel. Elmúlt. Minden egyes nap, mikor elmegyek a kávézó előtt, eszembe jut, amikor az utolsó nap ott ültünk és duzzogtam. Mikor megkérdezted mi a baj, és én csak ridegen azt válaszoltam, semmi. Akkor is hazudtam. Talán ha kedvesebb vagyok azon a bizonyos napon, nem ott lesz vége? Akkor mikor lett volna vége? Vajon még együtt szenvednénk, vagy már külön-külön?

    A múltban akarlak hagyni, el akarom temetni az emlékeket. Már a szabadságom is elvetted. Nem, nem te. Nem is tudsz róla. A kínzó gondolatok. Ők a leggonoszabbak.

The story of the lemon tree

    In England there is a village called Downton. Friendly people live there who know each other very well. Near Downton there is a castle on a hill. This castle is famous for the lemon tree, that grows behind it. Noboby knows why is it interesting – except some old people who have lived there since the 1970s.

    This story tells you about the secret of that tree. Everything happened about thirty years ago. An old man lived in the castle, whose name was Tom Patman. He lived there with his wife, Helen, and their daughter, Enid. Villagers taught, Mr Patman is a fool old man, because he never left the castle, only when he went hunting in the forest. People were afraid of him, and it was getting worse when Helen and Enid suddenly disappeared.

    It was the end of November, everything was covered with snow. Police was looking for two bodies near Downton for a month, but nobody found Helen and Enid. Some women were sure about Helen and Enid wanted to escape from the castle and they were lying frozen somewhere. The local police had an idea to find out if it was a murder. They sent their best detective, Henry Palmer to the castle, as a poor man who needs an accomodation for that night.

    It was Friday night and Mr Patman was sitting in the kitchen, peered out of the window. He couldn’t see anything through the thick fog. Tom felt miserable. He often thought of his biggest secret. He was angry and lonely. Mr Patman couldn’t forget that night when he killed his wife and his daughter. He remembered everything clearly. He poured poison in their tea and to the lemon slices, too. Helen used to drink her tea with lemon. Tom knew that and made her tea poisonous. Fifteen minutes later they were both dead…

    As Tom was thinking, he heard something. Somebody knocked on the door. It was a young man who said, he lost his way in the storm and he couldn’t go anywhere to sleep. He was Henry. He noticed immediately that Mr Patman wasn’t a polite person.

    Tom showed him a room. There were only a bed, a mirror and a wardrobe. It was strange that the room was spacious, but there were only a few things in it. After 11 o’clock Henry slipped out silently to the living room, started to search for some kind of evidence. He found a wooden box. He was trying to open it when somebody touched his shoulder. „What are you doing here?!” asked Mr Patman angrily. There was a cup of tea with lemon in his hands. „I made you some tea to warm you up. It’s cold outside.” Tom tried to be kind. Henry went back to the room and drank the tea before he went to bed. Then he fell asleep and never woke up again… Mr Patman put the same poison in the lemon, as a month before.

    The next few days the police was looking for Henry. Tom knew he would be put into prison, he woudn’t escape. He didn’t want to die locked in the prison, so he wrote a letter, then made himself a cup of tea. Tom drank it with lemon, just like his wife did.

    On that day he poisoned himself, too.

    Two days later the villagers lyed him to rest behind the castle, and with a lemon next to him. He asked for it in his last letter.

    After many years, the lemon tree started to grow there on the hill. Since then, nobody goes there and no one lived in that castle. They say, there is the family’s ghost in it.