Hagyományőrzés, mint életmód

-interjú-

Nagy Abonyi Péter, Molnár Boglárka, Sebők Brigitta, László Szabolcs, Nagy Abonyi Szabolcs. Hogy mi a közös bennük? Amellett, hogy mindannyian vajdasági magyar fiatalok, a Szent Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület tagjai, akik mindennapi kötelezettségeik és munkahelyük mellett igyekeznek időt fordítani egymásra, a hagyományok és a kultúra megőrzésére.

Mivel egyre több olyan személy jelenik meg a környezetemben, aki tagja ennek a ma már 9 éve működő egyesületnek, kíváncsi lettem, vajon mi az, ami motiválja őket, mit kell tudni erről a lelkes csapatról. A tagok közül Nagy Abonyi Szabolcsot kerestem fel, hogy elmondja, ő miért és hogyan került ebbe az egyesületbe, illetve mit is csinálnak az úgynevezett „longinuszosok” valójában.

- Már kisfiú koromban is érdekelt a harc és a kardok, ahogyan más fiúkat is ennyi idős korukban. Egyik évben, amikor egyedül mentem a Zenta-napi ünnepségre, már messziről hallottam a zenét, láttam a nagy tömeget és megnéztem mi történik. Mikor megláttam néhány embert középkori ruhákba felöltözve, íjakkal és kardokkal, nagyon megtetszett az egész. A bemutató végén odamentem hozzájuk, megnéztem a fegyvereket közelről is. Akkor fogtam életemben először fémkardot, nagyon érdekes volt. Megkérdeztem tőlük, mikor vannak az edzések. Megmondták, melyik napokon, hány órára és hol, de nem mentem el. Nyolcadikos koromban megláttam az iskolában egy plakátot, mely szerint tagokat toboroznak, rögtön felírtam a telefonszámukat, felhívtam az egyesület vezetőjét, és onnantól kezdve rendszeresen eljártam az edzésekre. Az első alkalommal egy padon ülve néztem, mit csinálnak, majd a kezembe adtak egy fakardot és megtanították, hogyan kell használni. Az elején elég szigorúak voltak velem, de látták, hogy kitartó vagyok, és egy idő után csapattagként tekintettek rám. Amikor az alapokat elsajátítottam, részt vehettem életemben először a Longinus-napon. Ez régebben egy óriási középkori forgatag volt, mert az első években még külföldi, főleg magyarországi vendégeink is voltak. Külföldön népszerűbb a középkori harcművészet, nagyon sokan foglalkoznak vele. Helyiek is jöttek, de Szerbiában csak egy csapat van rajtunk kívül, Belgrádban. Azon az első fellépésemen szerettem meg még jobban az egészet.

- Mit jelent most számodra az egyesület tagjának lenni? Hogyan írnád le, mi a Longinus valójában?

- Mi egy nagy család vagyunk és egyben egy baráti társaság. Már az első edzéseken is mindenki nagyon szimpatikus volt, jól éreztem magam velük. Sajnos a legelső tagok közül sokan kiléptek család, vagy munka, karrier miatt, de a régi hangulat és csapatszellem megmaradt. Nem csak a fellépések miatt jövünk össze időnként, hanem mi tényleg mindent együtt csinálunk. Szeretünk együtt lenni, szórakozni is, de a bajban és szükségben is ott vagyunk egymásnak. Ha jól emlékszem, 2008-ban mindenkit beleszámítva ötvenhatan voltunk, ami nagy szám a mostani létszámhoz képest. Habár, annyi embert elég nehéz volt irányítani és a találkozókat megszervezni. Amikor több az ember, gyakoribbak a viták is. Valójában, amivel mi foglalkozunk, az egy olyan hobbi, amit ha sokáig űzünk, életmóddá, egy külön gondolkodásmóddá válik.  A Vajaságban a Szt. Longinus az egyetlen olyan egyesület, ami középkori magyar hagyományőrzéssel és haditornával foglalkozik. A 14. századot dolgozzuk fel, Károly Róbert korát.  Az akkori udvari viseletet is igyekszünk feleleveníteni, a fellépéseinken a lányok gyakran beöltöznek a korhoz illő ruhákba és a középkori udvari táncokat is bemutatják. Ebből is látszik, hogy mi korhűségre törekszünk, számunkra fontos a látvány, viszont vigyáznunk kell, mert ha csak a látványra koncentrálunk, már nem beszélhetünk hagyományőrzésről.

            - Hogyan kapta az egyesület a nevét? Szent Longinusról nem sokat lehet hallani.

- Kevesen tudják, de ő volt az, aki a Biblia szerint a lándzsájával leszúrta Jézust a keresztfán. Néhányan úgy hiszik, hogy a lándzsáján végigfolyó vérből egy csepp a rosszabbik szemébe esett és rögtön látni kezdett, illetve hinni Istenben. Elsőre egy nagyon brutális és negatív szereplőnek tűnik, de később mártírhalált halt Jézusért, és ezért avatták szentté március 15-én. Ő a katonák védőszentje, ezért is választottuk őt névadónknak. Sajnos az emberek már megfeledkeztek róla vagy visszatetsző személynek tartják, és nem emlékeznek meg róla, mi azonban felfrissítjük az emlékét.

- A bemutatók mellett táborokat is szerveztek, ami úgy tűnik, egyre népszerűbb.

- Igen, így van. A táborszervezés gondolata 2007-ben fogalmazódott meg vezetőnkben, Nagy Abonyi Péterben. Azért is fogtunk bele, mivel sokunknak volt már egy kis tapasztalata a szervezést illetően, többen is részt vettek a Nyári Ifjúsági Játékok szervezésében is. Ennek ellenére, nem volt egy egyszerű feladat a számunkra hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a gyerekeknek. Ami az anyagi részét illeti, a pályázati összegekből és a résztvevők hozzájárulásából tudjuk finanszírozni a gyermektáborainkat. Erről a rendezvényről érdemes tudni, hogy teljesen független a Longinus haditornájától, tehát nem csak a harcművészetről szól. Az Őseink Csillagösvényén elnevezésű gyermektáborokkal az a célunk, hogy a mai fiatalabb generációkkal ismertessük, hogy kik is ők valójában, honnan származnak, milyen szerepe volt a magyaroknak a történelemben. A programban benne van minden nap két negyvenöt perces történelemóra, amit természetesen nem mi adunk elő, hanem különböző általános iskolákból, középiskolákból, egyetemekről hívunk történelem tanárokat annak érdekében, hogy a gyermekeink minél hitelesebb forrásból halljanak minden információt. Mindennap a reggeli után szabad foglalkozások közül lehet válogatni, mint például íjászat, agyagozás, szövés, vívás, fafaragás, gyöngyözés, bőrdíszművesség és hasonló kézműves foglalkozások. A történelmi előadások kötelezőek, a szabad foglalkozás nem, de általában mindenki szívesen foglalja el magát a kínált programok egyikével. Esténként a második történelem óra és a tábortűz-gyújtás után történelmi filmet nézünk. Mondhatom, hogy a táboraink elég változatosak, ha valaki az elejétől kezdve mindegyikben részt vett, az elmondhatja, hogy minden évben másik korszakot dolgozunk fel, kezdve a honfoglalástól a 48-as szabadságharcig. A héten egy napot mindig kirándulásra szánunk. Ilyenkor elhagyjuk a tábor területét és elmegyünk kirándulni, általában egy régi várat nézünk meg.

- Amikor éppen nem tábort szerveztek, akkor merre jártok? Talán nem véletlen hogy Vajdaságon belül mások nem igen foglalkoznak középkori haditornával és hagyományőrzéssel. Az emberek igényt tartanak az ilyen egyesületekre?

- Mindig sok fellépésünk van, külföldről és belföldről egyaránt. Szerbia területét és szomszédos országait már körbejártuk, ahol nem jártunk még, az Montenegró és Koszovó. Volt szerencsénk ellátogatni Boszniába, Romániába, Horvátországba és Magyarországra. Mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kaptunk, több helyre vissza is hívtak minket, de sajnos nem tudtunk eljutni az anyagiak miatt. A pozitív visszajelzések alapján az emberek igenis igényt tartanak ránk és szívesen látnak minket. A Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület már az évek alatt egy olyan hírnevet épített fel magának, hogy akárhová megyünk bemutatózni, mindenhol ismerik a nevünket és a testvér csapataink mindig jókedvűen, barátságosan üdvözölnek. Több ízben jártunk Visegrádban a Nemzetközi Palotajátékokon és minden alkalommal, amint meglátják a csapatunk színeit és a lobogónkat, tiszteletet mutatnak felénk. Ha viszont felállunk a csatához mindenki kerül minket, mert látják a szemünkben azt a lelkesedést és elszántságot, hogy mi komolyan vesszük amit csinálunk.

- Az azért nyilvánvaló, hogy a fellépésekből nem lehet megélni, akkor meddig éri meg ezzel foglalkozni? Nem válik egy idő után teherré?

- Bennem még az évek alatt soha nem merült fel, hogy ott hagyjam, és valami másba kezdjek. Én sem, és a többiek sem a pénz miatt csináljuk. Ha azért csinálnánk, már megszűnt volna az egyesület, mivel azt a pénzt, amit kapunk, teljes egészében a felszerelésinkre és a táborra, kellékekre, utazásra fordítjuk, tehát felesleg nem marad. Azért csinálom, mert szeretem. Ahogyan az elején is elmondtam, nekem ez már életstílusommá vált, úgy érzem, nem tudnék mihez kezdeni, ha ez az egyesület és ez társaság nem lenne. A jövőt illetően, én már játszottam a gondolattal, hogy ha úgy alakul, hogy az idősebb generáció úgymond „kiöregszik” az egyesületből, én akkor is tovább vinném, nem hagynám elveszni azt a sok belefektetett munkát és a csapatunk hírnevét. Soha nem válhat teherré, amit szeretünk csinálni, mert ha teheré válik, akkor már nem hobbi, nekünk pedig ez az életünk.