Ártatlan gyilkos

-novella-

Futott. Már harmadik napja menekült a rendőrség elől. Hosszú aranyszínű haja már kócos, sáros és ragacsos volt, bőrét vékony porréteg fedte, lábai fájtak. Szeretett volna újra otthon lenni az öccsével, vagy legalább is egy békés, csendes helyen, ahová nem követi senki.

J tudta, mi vár rá, amikor néhány nappal ezelőtt útnak indult a város egyik legelőkelőbb negyedébe. Tisztában volt vele, hogy amit tesz, az rossz, de mégis meg kellett tennie. Szüksége volt a pénzre. Amióta szülei meghaltak abban a szerencsétlen autóbalesetben, neki kellet eltartania T.-t és saját magát. Nem volt többé kire számítani. Egyik napról a másikra éltek, ő egész nap dolgozott, időnként kiült az utcára koldulni, hogy öccse iskolába járhasson és vehessenek neki használt tankönyveket.  Sokszor úgy érezte, ezt már nem bírja tovább, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Mi lenne akkor a kisöccsével? Ezért amikor egy hónapja kéregetés közben egy gyanús idegen félrehúzta egy sötét utcába és a fülébe súgta az ajánlatot, nem tétovázott.

A feladat nem volt egyszerű, ha jobban belegondol az ember. Bejutni egy idegen házba, ami nem mellesleg elég nagy és védett, megtalálni a számára előre elrejtett kis fehér tasakot benne a porral, azt titokban becsempészni az öregúr italába, de vigyázni, nehogy valaki más igya meg, majd nyomok nélkül eltűnni. J nem értette, miért pont őt választották ki erre a feladatra. Talán azt hitték, ő már nem kockáztat semmit? Neki nincs veszítenivalója? Ő úgyse hiányozna senkinek? T-nek nem szólt egy szót sem, nem akarta megijeszteni ilyen felnőttes dolgokkal, nem akarta, hogy T féltse a nővérét. Nem mintha J maga nem félt volna.

Beosonni a villába nem volt nehéz. A kutyákat sikerült elkerülnie, az elrejtett mérget is könnyedén megtalálta az ablak alatti virágágyásban a muskátlik között. Mielőtt belépett a hatalmas sárga épületbe, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki. A szobák óriásik voltak, lábujjhegyen ment el a konyháig, amely a nappali és a háló között helyezkedett el. Hallotta a másik szobából átszűrődő hangokat. Az öregember valószínűleg tévézett. Azt mondták neki, hogy minden vasárnap pontban tízkor issza meg a reggeli kávéját. A konyha falán ketyegő óra szerint még volt 6 perc, ezért leguggolt a pult mögé, és várt. Kis idő múlva megjelent a férfi, pizsama és háló köntös volt rajta. Ősz hajszálakkal volt tele a haja, homlokán is mély barázdák ültek, de meglepően fürge volt a járása. Lassan, kényelmesen nekilátott a kávé elkészítésének. Mikor kész volt, J megijedt, hogy nem lesz alkalmas pillanat, amikor a férfi elfordul, ő pedig beleszórja a kávéba a tasak tartalmát. Ekkor azonban a nappaliból áthallatszott a délelőtti híradó bemondójának búgó hangja, mire az öregúr hirtelen elindult a szomszédos helyiségbe. „Itt az alkalom!” – gondolta J. Felállt, hogy elvégezze feladatának utolsó mozzanatát, ám azzal nem számolt, hogy a férfi meggondolja magát és visszajön. Mikor a tekintetük találkozott, egy pillanatra egyikük sem kapott levegőt. J pánikba esett, először megdermedt, majd ijedtében a konyhakéshez nyúlt. Innentől kezdve csak homályos emlékei maradtak. Még most sem, így három nap után sem tudta feldolgozni, hogy megölt egy embert. Folyvást hallotta a fülében a kiáltásokat, az utolsó könyörgő szavakat. Látta a mellkasából kiáramló vért, ami lassan a padlóra csordogált, kis tócsát alakítva ki a szoba közepén. A vértől piszkosnak, szennyesnek érezte magát. A hatodik szúrás után pár percre megállt, a férfi fölé magasodott és csak nézte, nem tudott betelni a látvánnyal, nem tudta felfogni, mi történt. Aztán, mintegy kijózanodva eldobta a kést, az hangosan a szoba falához csapódott, majd bemaszatolva a küszöb előtt álló puha szőnyeget, leesett. J remegett a félelemtől, a rémülettől, a haragtól. Kirohant a házból, és csak szaladt, amerre látott.

Azóta bolyongott az erdőben. Nem volt benne biztos, hogy követik, de ha a rendőrség nem is tudja, hogy ő volt, valaki után akkor is nyomoznak. És ha rátalálnának, mit mondhatna, mit keres az erdőben, ha nem bujkál? Rettenetesen félt. Félt attól, hogy magára van hagyatva a természetben, hogy egyik éjszaka megfagy, hogy megsebesül… és hogy elkapják. T sokszor az eszébe jutott. Vajon mit csinálhat most? Olyan egyedül lehet. Elképzelte a kisfiút a barna hajával, a sötét szemével, ahogy az asztalnál ül, és csendben, korgó gyomorral írja a házi feladatát. Már kezdte bánni, hogy legalább arról nem szólt, hogy elmegy otthonról. A gyilkosság után a megígért összeget sem kapta meg, mivel nem mert találkozni senkivel. Az is lehet, hogy megbízói végeznének vele, mivel hibázott. Most jutott eszébe, hogy a késen biztosan rajta maradtak az ujjlenyomatai.

Kezdett sötétedni. Még egy éjszaka étlen szomjan. Utoljára egy napja ivott a folyóból. A hatalmas esőzések miatt már alig tudott száraz helyet találni, ahova elrejtőzhet. Minden pillanatban úgy érezte, nyomban összerogynak a térdei és föl sem ébred többé, de valami ismeretlen erő vezette előre, mindig előre, csak vitték a lábai. Váratlanul egy tisztásra ért, maga mögött hagyván az erdőt. Furcsa fényeket vett észre a távolban, amelyek mind rá szegeződtek. De nem állt meg. Lassan rakta egymás után elfáradt végtagjait, mígnem olyan közel ért, hogy a távolban kirajzolódtak a rendőrautók körvonalai, és meghallotta a rá kiáltozó rendőrök hangját oldalról. „Nincs tovább” – gondolta magában. – Feladom – suttogta inkább magának, mint az őt körülálló embereknek, és ezzel lerogyott a nedves fűbe, nyugodtan lehunyta szemeit, mélyet lélegzett, és várt.