Emlékek útja

-novella-

 Ma van az utolsó tanítási nap. Már csak néhány óra választ el a szabad, remélhetőleg felejthetetlen élményekkel teli nyári szünettől, amikor még a forró, égető napsütés is kellemesebb, mint egyébként. Az utolsó óra után gondolkodás nélkül a Tisza-part felé veszem az irányt. Jól ismerem a helyet és az oda vezető kis utcákat, hiszen számtalanszor jártam már ott.

A Tisza-part számomra a fontos, életre szóló dolgok színhelye: ahol barátságok köttetnek és szakadnak szét, ahol fontos szavakat mond ki az ember, ahol olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket máshol nem. Az a hely, ahová az ember csak a számára különleges emberekkel megy el egy sétára. Mikor még oda sem érek, már nyugalom lesz úrrá rajtam, megkönnyebbülök, hogy ha nem is a szabadban, de a folyó közelében lehetek. Kiszakadhatok a mindennapokból, a város nyüzsgéséből. Itt mindig lágy szellő simogatja az arcomat, megvigasztal, ha szomorú vagyok, biztat, lelkesít, ha arra van szükségem.

Már itt is vagyok. Elmosolyodom. Amint végigsétálok a padok mellett, azon kapom magam, hogy szinte mindegyikhez fűződik valamilyen emlék. Vannak, amikhez kellemesek, vannak, amikhez nem. Egy kis időre meg is állok az egyik lépcső közelében, nekidőlök a korlátnak, és tekintetemet az egyik frissen festett padra szegezem. Abban a másodpercben ezer meg ezer emlékkép lepi el az agyamat. Kutatni kezdek a foszlányok között, mire lelki szemeim előtt megjelenik a három évvel ezelőtti önmagam, amint újdonsült barátnőmmel ülök és beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Annyira vidámak vagyunk! Sőt, boldogok. Az életnek csak a szép oldalát látjuk, még hisszük, hogy minden a lehető legjobban fog alakulni. Érezzük, hogy számtalan lehetőség áll előttünk, a világ tele van csodákkal, és csak ránk vár.  Vágyainkról, terveinkről mesélünk egymásnak, ő beszél a családjáról, én megemlítem a legújabb regényt, amit ajándékba kaptam, mire ő kijelenti, nem szeret olvasni. Ezen megütközök kissé, de arra gondolok, biztosan csak nem vett még a kezébe semmilyen jó könyvet, és talán számára az olvasás csak a kötelező olvasmányokból áll. Elkezdem elmesélni a kedvenc könyvem tartalmát. Pár perc múlva újra zavartalan a beszélgetés, a fiúk is szóba kerülnek, a szemünk ekkor már könnyes a nevetéstől. Kiderül, mennyi közös van bennünk. Bölcsnek tűnő tanácsokat osztogatunk egymásnak, amikről meg vagyunk győződve, hogy be fognak válni. Terveket szövögetünk arról, hogy mit fogunk majd csinálni jövő nyáron négyesben, amikor már mindketten járni fogunk valakivel.  Jól érezzük magunkat egymás társaságában, ő meg is jegyzi, hogy olyan, mintha testvérek lennénk. Véletlenül az órámra pillantok, és szomorúan közlöm vele, hogy mennünk kellene, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. A búcsúzás előtt a barátnőm elmondja, mennyire fél, hogy ha elkezdődik a tanítás szeptemberben, és középiskolások leszünk, kevesebb időnk lesz egymásra, megszakad a kapcsolatunk. Én is tartok ettől, de ezt nem mondom el neki, inkább megnyugtatom, hogy ez nem fog bekövetkezni, és remélem, hogy igazam lesz.

Nem tudok uralkodni magamon, elmosolyodom ennek a szép emléknek a hatására. Tovább sétálok, és egy nyugodt helyen, ahol nem látok embereket a közelben, leülök. Eszembe jut, hogy az a bizonyos nyár utáni szeptemberben ugyanitt ültem ugyanazzal a barátnőmmel, azonban ekkor már valami megváltozott. Már egyáltalán nem nevettünk olyan jóízűen, és a beszélgetés témája csak az iskolára és a tanulásra szűkült. Meg persze beszéltünk a közös ismerősökről, akikről mindig lehetett hallani valami érdekes pletykát, amit tovább lehet adni. Megszokásból mentünk el sétálni, mindig ugyanaz volt a téma. Önzővé váltunk, csak magunkról beszéltünk, és amint elsoroltuk panaszainkat az iskolát illetően, megszakadt a beszélgetés. A találkozások már nem voltak olyan rendszeresek, meg is voltunk egymás nélkül. Az új barátainkról meséltünk egymásnak, akiket a középiskola első osztályában ismertünk meg, és sokszor irigykedve gondoltunk a másik új barátnőjére, akivel több időt tölt újabban.

Az előbbi boldog mosoly eltűnik az arcomról. Lehangol, hogy a kapcsolatunk mennyivel szegényebb lett attól, hogy kevesebb időnk volt egymása, és már nem tudunk olyan őszintén, nyíltan beszélni egymással, mint korábban. Mi történt velünk? Hogy válhattunk ilyen önzővé? Hova tűnt az a lelkesedés? Miért nem szeretjük már egymást úgy, mint a testvérek? Bűntudatot érzek, és késztetést, hogy visszamenjek az időben és jóvátegyek mindent, amit csak lehet.

Ezen egy kicsit elmélázok, keresem azt a pontot, ahol minden elromlott. Nem is érzékelem annak a néhány embernek a jelenlétét, akik az elmúlt 15 percben sétáltak el a pad előtt, annyira a gondolataim rabjává váltam. Hirtelen az egy évvel ezelőtti események emlékei ragadnak magukkal. Most csak magamat látom, egyedül vagyok. A barátnőmmel már egy hete nem beszéltem. Igaz, váltottunk pár SMS-t, de azt is csak megszokásból. Most éppen mindkettőnknek fontosabb dolga van. Már egy hónapja kifogások sorozatát hozzuk fel egymásnak, hogy éppen miért nem lenne alkalmas találkoznunk. Az észrevétel, hogy most is ugyanúgy ülök itt, mint akkor, villámcsapásként ér. Tehát akkor már egy éve elvesztettem a barátnőmet, akivel testvérekként szerettük egymást?

Mielőtt még túlságosan a gondolataimba merülnék, egy fiatal anyuka sétál el előttem a síró kisfiával, így újra visszacsöppenek a valóságba. A karórámra pillantok, és meglepődöm, hogy milyen gyorsan elrepült az idő. Kijózanodva körülnézek, több ember vesz most körül, mint amikor ide jöttem. Amíg visszasétálok a gimnázium utcájába, azon zakatol az agyam, hogy most vajon mit kellene tennem. Közben megfigyelek minden utamba eső dolgot, mintha attól várnám a megoldást. Pár perc elteltével megállok, zsebemből előhúzom a régi, megviselt külsejű mobilomat, megnyitom az üzeneteket, és írni kezdek.