Kate Chopin - The Story of an Hour - HUN translation

Annak tudatában, hogy Mrs. Mallard szív-problémákkal küzködött, olyan óvatosan közölték vele férje halálhírét, ahogyan csak lehetett.

Húga, Josephine mondta el neki félmondatokban; enyhe célozgatásokkal. Férjének közeli barátja, Richards is ott volt mellette. Ő volt bent az irdában, mikor megérkezett az értesítés a vasúti katasztrófáról, Brently Mallard nevével az „elhunytak” listán. Rögtön táviratozott, hogy mielőbb megbizonyosodjon róla, igaz-e a hír, és sürgette a megelőzését, hogy a barátja tudomást szerezzen a szomorú hírről.

Ő nem úgy hallgatta a történetet, ahogyan sok más nő, megbénított tehetetlenséggel, hogy el kell fogadni ennek jelentőségét. Ő csak egyszer sírt, váratlanul, vad feladással a húga karjaiban. Amikor a fájdalom vihara elcsendesült, egyedül a szobájába ment. Senki sem követte.

Ott, szemben a nyitott ablakkal, egy kényelmes, tágas karosszék állt. Abba süppedt bele, elnyomva a fizikai kimerültség által, ami a testét üldözte, de úgy tűnt, most elérte a lelkét.

Látta a nyílt teret a ház előtt, a fák tetejét, melyek tele voltak a tavasz frissességével. Az eső finom illata volt a levegőben. Lenn az utcán egy árus kínálgatta portékáját. A távolból halványan egy dal sorai hallatszottak, melyet valaki énekelt, és számtalan veréb csiripelt az eresz alatt.

A nyugati ablakkal szemben a kék ég foltokban mutatta ott és távolabb, keresztül a felhőkön, ahogyan egyik a másikba olvad.

A fejét hátra, a párnára hajtva ült a székben, meglehetősen mozdulatlanul, kivéve, mikor a légcsövén keresztül újra feltört belőle a zokogás, és ő megremegett tőle, mint egy kisgyerek, aki álomba sírta magát.

Fiatal volt, csinos, nyugodt arccal, melynek vonásai elnyomásról árulkodtak és egy bizonyos kitartásról. De most csak merev tekintet volt a szemeiben, amely a kék ég egyik távoli pontjára rögzült. Ez nem a vsszatükröződött fény volt, inkább az értelmes gondolatok kizárását jelezte.

Valami már úton volt felé, és ő félénken várta. Mi volt az? Nem tudta ő sem; túl kényes és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megnevezze. De ő érezte ahogyan előlopakodott az égből, és közeledett felé a hangokon, illatokon, és a színeken keresztül, melyek kitöltötték a levegőt.

Ekkor a mellkasa felemelkedett majd zajosan visszazuhant. Kezdte felismerni azt a valamit, ami közeledett, hogy a hatalmába kerítse, és ő megpróbálta azt legyőzni az akaratával – ugyanolyan erőtlenül, ahogyan a két gyenge tenyerével tudta volna.

Amikor megadta magát, csendes szavak csúsztak ki résnyire nyitott ajkai közül. Újra és újra azt suttogta: „szabad, szabad, szabad!” A szeméből ezt követően eltűnt az üres tekintet és a rémült arckifejezés. Izgatottak és csillogóak maradtak. Gyorsan vert a szíve, és testének minden porcikájába vér áramlott.

Megállás nélkül csak azt kérdezte, vajon ez egy szörnyű öröm-e, ami fogva tartja őt. A tiszta és értelmes felfogás képessé tette őt arra hogy visszautasítsa ezt, mint egy jelentéktelen dolgot.

Tudta, hogy megint sírna, ha meglátná azokat a jóságos, gyengéd kezeket, melyeket most halál takar; azt az arcot, ami soha nem nézett rá szeretettel, ami most merev, szürke és halott. De ő látta azon a keserű pillanaton keresztül is a hosszú évek lefolyását, ami úton volt afelé, hogy teljesen az övé legyen. És ő pedig kitárta a karjait, hogy köszöntse őket.

A következő évek alatt nem lett volna senki, akiért éljen; magáért élt volna. Nem volt erő, mely megingathatta volna őt abban a vak kitartásban, amivel férfiak és nők hiszik, hogy joguk van ahhoz hogy saját akaratukat erőltessék a másikra. Egy jóságos vagy egy kegyetlen szándék miatt most ez a cselekedet bűnténynek látszott, ahogy nézte a felvilágosultság rövid pillanatában.

És még mindig szerette őt – néha. Gyakran nem. Mit érdekelte őt! Mit számított a szerelem, a megoldatlan rejtély, szemben a saját maga előtérbe helyezésével, amire hirtelen ráismert, mint a legerősebb ösztönzés a létezésre!

„Szabad! A testem és a lelkem is szabad!” – suttogta.

Josephine a zárt ajtók előtt térdelt, ajkaival a kulcslyukon, bebocsátásért könyörögve. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót – még a végén ártasz magadnak. Mit csinálsz Louise? Az isten szerelmére, nyisd már ki az ajtót.”

„Menj el. Nem fogok ártani magamnak.” Nem; ő az élet legerősebb gyógyszerét itta azon a nyitott ablakon keresztül.

Azokban a napokban a hóbortja tovább lázadt. Tavaszi napok, nyári napok, és az összes nap, ami most mind csak az övé lehet. Suttogva elmondott egy rövid imát az élet hosszuságáért. Csak tegnap volt, amikor még megborzongott tőle, ha a hosszú életre gondolt.

Végül megjelent, kinyitotta az ajtót a húga alkalmatlankodására. Diadalittas volt a tekintete és akaratlanul is úgy érezte magát, mint a győzelem istennője. A húga derekába kapaszkodott, és együtt mentek le a lépcsőn. Richards már lenn várt rájuk.

Valaki elhúzta a bejárati ajtón a reteszt. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé piszkosan, nyugodtan hordozva a kézitáskáját és az esernyőjét. Távol volt a baleset helyszínétől, nem is tudott róla. Csodálkozva nézett Josephine dermesztő zokogására; és Richards gyors javaslatára, hogy megkímélje őt a felesége látványától.

De Richards elkésett.

Amikor az orvosokat kihívták, megállapították hogy a szívbetegsége miatt halt meg – a gyilkos örömtől.

Vámpírsztori

Kedd este volt. Edzéstől kimerülten indultam lefeküdni, alig vártam hogy ellazíthassam az izmaimat és mély álomba merüljek; másik világba csöppenjek.

    Még nem aludtam túl mélyen, mikor zajt hallottam. Furcsa – gondoltam. – a folyosó felől jött, de biztos vagyok benne hogy a szüleim már rég alsznak. Rávettem magam hogy felkeljek az ágyamból és óvatosan kinyissam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, nem leselkedik rám veszély odakintről… De valami hirtelen a hátam mögött termett, és elkapott. A következő másodpercben már a szobám közepén álltam, remegtem a félelemtől és azon töprengtem, vajon ki lehet a hátam mögött, és ha betörő, akkor a szüleim hogy nem vették észre. Moccanni sem mertem. Miért akar bántani? A rejtélyes idegen lassan levette a tenyerét az arcomról és elém lépett. Így már kevésbé volt ijesztő. Valójában gyönyörű volt. Láttam már hasonlót, és mélyen kutattam a memóriámban az emlékeim között hogy rájőjjek, hol. A felismerés megdöbbentett. Vámpír?! Biztos voltam benne, hogy vámpírok nem léteznek. Vagy ha mégis, akkor pedig biztosan nem olyanok, amilyennek a könyvekben leírják. De ez olyan volt. A szeme aranybarna, haja mézszőke, teste kisportolt és nagyon erős. A bőre pedig… ilyen sápadt arcot még nem láttam. Mintha márványből lett volna. Miután hosszan néztünk egymás szemébe, hirtelen magával ragadott a félelelem. Köztudott, hogy a vámpírok ölnek. Ez itt, azért jött hogy megöljön, és én nem tehetek ellene semmit. Majdnem összeestem, gyengének éreztem magam. A félelmetesen gyönyörű idegen gonoszul kezdett vigyorogni rám, majd megszólalt, most először:

   - Nos… Sam vagyok. És nem fogok magyarázatot adni sem arra hogy miért vagyok itt, sem arra hogy hogy jutottam be a házatokba. Ha elmondanád valakinek, senki nem hinne neked, meg amúgy sem lesz rá időd… Ezek az utsoló perceid.

 Igyekeztem összeszedni minden erőmet és magabiztos hangon megszólalni:

   - Tudom mi vagy, nem kell magyarázat!

   - Ó, tudod? – és már éreztem is az erős kezeit, ahogy összeszorította az állkapcsomat. Furcsa volt ez a gyorsaság. Úgy éreztem, minden mozdulatomat előre tudja, és számomra már nincs menekvés.

   - Ha valóban tudod, mi vagyok, mondd ki! – parancsolta. Nagyon halkan beszélt, mégis érzékelhető volt az indulat a hangjában.

 Egyre jobban féltem, már szédültem, meg szerettem volna támaszkodni valamiben, de még mindig nem mertem megmozdulni. Nem tudtam, válaszoljak-e a kérdésére. Nem akartam meghalni – nem aznap este, - úgyhogy jobbnak láttam szótfogadni. Éppen csak annyira nyitottam szét ajkaimat, hogy ki tudjam ejteni azt a szót.

   - Vámpír.

   - Hmm… eltaláltad. Igen, vámpír vagyok. Tudod mit mondanak a vámpírokról, ugye? Van okod a félelemre, mert ahogy a amásik két lányt megöltem, úgy ma téged is meg foglak ölni.

 Ekkor a szemébe néztem, és furcsa dolgot fedeztem fel. A szeme már nem aranybarna volt, hanem sötétebb, majdnem fekete. Rémület lett úrrá rajtam, mert a könyvekből jól tudtam, hogy egy vámpírnak mikor fekete a szeme: amikor szomjas. Emberi vérre. És ez most az én véremre szomjazott. Nem ismertem az előző áldozatait akikről beszélt, de kezdtem elhinni, hogy én is úgy végzem mint ahogy azok a korombeli lányok.

   - Hidd el, ha segítségért kiáltasz és sikítasz, jobban fáj. – mondta vérszomjas vigyorral az arcán.

   - Nem félek tőled. Ölj meg ha akarsz. Nem fogok ellenkezni, ha a szavadat adod, hogy a városból nem bántasz több lányt.

   - Hogy hihetted egy percig is, hogy megmondhatod, mit csináljak?! Búcsúzz el az életedtől, halott vagy. – mondta egyre türelmetlenebbül, és elindult felém. A torkomban dobogott a szívem. Lehunytam a szemem, de még láttam ahogy közelebb hajol és elfordítja a fejemet. Már éreztem az éles fogait a nyakamon, és hirtelen elsötétült minden. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltam. De valami nem stimmelt. Zajt hallottam – a csörgőórám idegesítő ketyegését. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva láttam hogy süt a nap; a sugarai beragyogják az egész szobát. A konyhából a rádió hangja hallatszott, és frissen sült krumpli illata szivárgott felfelé, egyenesen a szobámba. Álmodtam volna? Kétszer is meggondoltam, mielőtt az ajtómhoz léptem, de hiába nézelődtem, semmi ijesztő és várszomjas nem várt rám.

 Még mindig emlékszem, aznap milyen megkönnyebbülten mentem reggelizni. A vámpíros könyveim pedig azóta is a szekrény mélyén várják hogy valaki újra elővegye őket.

Egy nap megváltoztathat egy életet? És kettőt? - augusztus 6.

           Ki mondja hogy nincs első látásra szerelem? Ahogy ott álltam, egy teljesen átlagos napnak tűnt. Rengeteg ember volt körülöttem, én pedig ismerős arcok után kutattam. Sajnálattal gondoltam rá, hogy akikkel egy éve sok időt töltöttem, mostanra elfelejtettek, vagy legalábbis nem beszélnek velem. 

    És ekkor, az a valami - amit még mindig nem tudok megnevezni - villámcsapásként ért. Amint megpillantottam, biztos voltam benne hogy meg kell ismernem Őt. Észre sem vettem hogy feltűnően bámulok rá egy ideje; mindent alaposan szemügyre vettem rajta. Gyönyörű szeme volt. Talán tengerkéknek mondanám. De nem, mert nem a szeme volt olyan mint a tenger; inkább a tenger akart olyan szép színekkel ékeskedni mint amilyen az Ő szeme volt. Fekete bőrdzsekit viselt, magas volt és nagyon komolynak látszott. Két-három évvel idősebbnek tűnt a koránál. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megtetszett benne, hogy mindenről határozott véleménye van.
    Sokszor próbáltam elkapni a tekintetét, de ő rám sem nézett. Nem érdekelt. Tudtam hogy ennek a valaminek nem lehet jövője. Senki sem fog tudni erről a csodálatról ami a hatalmába kerített engem. Egyáltalán nem vártam el tőle hogy érdeklődést mutasson irányomba az az egy hét alatt. Csak szórakozni szerettem volna kicsit. Furcsa az élet. Ami akkor egy könnyű nyári kalandnak tűnt, már az életem részét képezi. Ha nincs velem, hiányérzetem van. És már lassan egy éve nincs velem. Lehet hogy soha többé nem láthatom újra, de én örökre a szívemben őrzöm azt a vele töltött estét. Az idő a szép emlékeket sem kíméli. Már alig tudom felidézni azt az érzést, ahogyan szorosan magához húzott és csendesen énekelt. Csak nekem. Bárcsak mégegyszer érezhetném azt a végtelen szomorúságot, amit akkor éreztem, mikor rá kellett döbbennem, hogy - annak ellenére hogy ez nem csak egy szép álom volt - most véget ér. El kellett válnunk egymástól, igazságtalannak tűnt.
   "Jövőre találkozunk" - ezekkel a szavakkal búcsúztunk el egymástól, akkor még nem is sejtettük, mennyire megváltozgatnak a dolgok... és talán soha többé nem láthatjuk egymást viszont.     
                                            

                                                                (...)