Hagyományőrzés, mint életmód

-interjú-

Nagy Abonyi Péter, Molnár Boglárka, Sebők Brigitta, László Szabolcs, Nagy Abonyi Szabolcs. Hogy mi a közös bennük? Amellett, hogy mindannyian vajdasági magyar fiatalok, a Szent Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület tagjai, akik mindennapi kötelezettségeik és munkahelyük mellett igyekeznek időt fordítani egymásra, a hagyományok és a kultúra megőrzésére.

Mivel egyre több olyan személy jelenik meg a környezetemben, aki tagja ennek a ma már 9 éve működő egyesületnek, kíváncsi lettem, vajon mi az, ami motiválja őket, mit kell tudni erről a lelkes csapatról. A tagok közül Nagy Abonyi Szabolcsot kerestem fel, hogy elmondja, ő miért és hogyan került ebbe az egyesületbe, illetve mit is csinálnak az úgynevezett „longinuszosok” valójában.

- Már kisfiú koromban is érdekelt a harc és a kardok, ahogyan más fiúkat is ennyi idős korukban. Egyik évben, amikor egyedül mentem a Zenta-napi ünnepségre, már messziről hallottam a zenét, láttam a nagy tömeget és megnéztem mi történik. Mikor megláttam néhány embert középkori ruhákba felöltözve, íjakkal és kardokkal, nagyon megtetszett az egész. A bemutató végén odamentem hozzájuk, megnéztem a fegyvereket közelről is. Akkor fogtam életemben először fémkardot, nagyon érdekes volt. Megkérdeztem tőlük, mikor vannak az edzések. Megmondták, melyik napokon, hány órára és hol, de nem mentem el. Nyolcadikos koromban megláttam az iskolában egy plakátot, mely szerint tagokat toboroznak, rögtön felírtam a telefonszámukat, felhívtam az egyesület vezetőjét, és onnantól kezdve rendszeresen eljártam az edzésekre. Az első alkalommal egy padon ülve néztem, mit csinálnak, majd a kezembe adtak egy fakardot és megtanították, hogyan kell használni. Az elején elég szigorúak voltak velem, de látták, hogy kitartó vagyok, és egy idő után csapattagként tekintettek rám. Amikor az alapokat elsajátítottam, részt vehettem életemben először a Longinus-napon. Ez régebben egy óriási középkori forgatag volt, mert az első években még külföldi, főleg magyarországi vendégeink is voltak. Külföldön népszerűbb a középkori harcművészet, nagyon sokan foglalkoznak vele. Helyiek is jöttek, de Szerbiában csak egy csapat van rajtunk kívül, Belgrádban. Azon az első fellépésemen szerettem meg még jobban az egészet.

- Mit jelent most számodra az egyesület tagjának lenni? Hogyan írnád le, mi a Longinus valójában?

- Mi egy nagy család vagyunk és egyben egy baráti társaság. Már az első edzéseken is mindenki nagyon szimpatikus volt, jól éreztem magam velük. Sajnos a legelső tagok közül sokan kiléptek család, vagy munka, karrier miatt, de a régi hangulat és csapatszellem megmaradt. Nem csak a fellépések miatt jövünk össze időnként, hanem mi tényleg mindent együtt csinálunk. Szeretünk együtt lenni, szórakozni is, de a bajban és szükségben is ott vagyunk egymásnak. Ha jól emlékszem, 2008-ban mindenkit beleszámítva ötvenhatan voltunk, ami nagy szám a mostani létszámhoz képest. Habár, annyi embert elég nehéz volt irányítani és a találkozókat megszervezni. Amikor több az ember, gyakoribbak a viták is. Valójában, amivel mi foglalkozunk, az egy olyan hobbi, amit ha sokáig űzünk, életmóddá, egy külön gondolkodásmóddá válik.  A Vajaságban a Szt. Longinus az egyetlen olyan egyesület, ami középkori magyar hagyományőrzéssel és haditornával foglalkozik. A 14. századot dolgozzuk fel, Károly Róbert korát.  Az akkori udvari viseletet is igyekszünk feleleveníteni, a fellépéseinken a lányok gyakran beöltöznek a korhoz illő ruhákba és a középkori udvari táncokat is bemutatják. Ebből is látszik, hogy mi korhűségre törekszünk, számunkra fontos a látvány, viszont vigyáznunk kell, mert ha csak a látványra koncentrálunk, már nem beszélhetünk hagyományőrzésről.

            - Hogyan kapta az egyesület a nevét? Szent Longinusról nem sokat lehet hallani.

- Kevesen tudják, de ő volt az, aki a Biblia szerint a lándzsájával leszúrta Jézust a keresztfán. Néhányan úgy hiszik, hogy a lándzsáján végigfolyó vérből egy csepp a rosszabbik szemébe esett és rögtön látni kezdett, illetve hinni Istenben. Elsőre egy nagyon brutális és negatív szereplőnek tűnik, de később mártírhalált halt Jézusért, és ezért avatták szentté március 15-én. Ő a katonák védőszentje, ezért is választottuk őt névadónknak. Sajnos az emberek már megfeledkeztek róla vagy visszatetsző személynek tartják, és nem emlékeznek meg róla, mi azonban felfrissítjük az emlékét.

- A bemutatók mellett táborokat is szerveztek, ami úgy tűnik, egyre népszerűbb.

- Igen, így van. A táborszervezés gondolata 2007-ben fogalmazódott meg vezetőnkben, Nagy Abonyi Péterben. Azért is fogtunk bele, mivel sokunknak volt már egy kis tapasztalata a szervezést illetően, többen is részt vettek a Nyári Ifjúsági Játékok szervezésében is. Ennek ellenére, nem volt egy egyszerű feladat a számunkra hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a gyerekeknek. Ami az anyagi részét illeti, a pályázati összegekből és a résztvevők hozzájárulásából tudjuk finanszírozni a gyermektáborainkat. Erről a rendezvényről érdemes tudni, hogy teljesen független a Longinus haditornájától, tehát nem csak a harcművészetről szól. Az Őseink Csillagösvényén elnevezésű gyermektáborokkal az a célunk, hogy a mai fiatalabb generációkkal ismertessük, hogy kik is ők valójában, honnan származnak, milyen szerepe volt a magyaroknak a történelemben. A programban benne van minden nap két negyvenöt perces történelemóra, amit természetesen nem mi adunk elő, hanem különböző általános iskolákból, középiskolákból, egyetemekről hívunk történelem tanárokat annak érdekében, hogy a gyermekeink minél hitelesebb forrásból halljanak minden információt. Mindennap a reggeli után szabad foglalkozások közül lehet válogatni, mint például íjászat, agyagozás, szövés, vívás, fafaragás, gyöngyözés, bőrdíszművesség és hasonló kézműves foglalkozások. A történelmi előadások kötelezőek, a szabad foglalkozás nem, de általában mindenki szívesen foglalja el magát a kínált programok egyikével. Esténként a második történelem óra és a tábortűz-gyújtás után történelmi filmet nézünk. Mondhatom, hogy a táboraink elég változatosak, ha valaki az elejétől kezdve mindegyikben részt vett, az elmondhatja, hogy minden évben másik korszakot dolgozunk fel, kezdve a honfoglalástól a 48-as szabadságharcig. A héten egy napot mindig kirándulásra szánunk. Ilyenkor elhagyjuk a tábor területét és elmegyünk kirándulni, általában egy régi várat nézünk meg.

- Amikor éppen nem tábort szerveztek, akkor merre jártok? Talán nem véletlen hogy Vajdaságon belül mások nem igen foglalkoznak középkori haditornával és hagyományőrzéssel. Az emberek igényt tartanak az ilyen egyesületekre?

- Mindig sok fellépésünk van, külföldről és belföldről egyaránt. Szerbia területét és szomszédos országait már körbejártuk, ahol nem jártunk még, az Montenegró és Koszovó. Volt szerencsénk ellátogatni Boszniába, Romániába, Horvátországba és Magyarországra. Mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kaptunk, több helyre vissza is hívtak minket, de sajnos nem tudtunk eljutni az anyagiak miatt. A pozitív visszajelzések alapján az emberek igenis igényt tartanak ránk és szívesen látnak minket. A Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület már az évek alatt egy olyan hírnevet épített fel magának, hogy akárhová megyünk bemutatózni, mindenhol ismerik a nevünket és a testvér csapataink mindig jókedvűen, barátságosan üdvözölnek. Több ízben jártunk Visegrádban a Nemzetközi Palotajátékokon és minden alkalommal, amint meglátják a csapatunk színeit és a lobogónkat, tiszteletet mutatnak felénk. Ha viszont felállunk a csatához mindenki kerül minket, mert látják a szemünkben azt a lelkesedést és elszántságot, hogy mi komolyan vesszük amit csinálunk.

- Az azért nyilvánvaló, hogy a fellépésekből nem lehet megélni, akkor meddig éri meg ezzel foglalkozni? Nem válik egy idő után teherré?

- Bennem még az évek alatt soha nem merült fel, hogy ott hagyjam, és valami másba kezdjek. Én sem, és a többiek sem a pénz miatt csináljuk. Ha azért csinálnánk, már megszűnt volna az egyesület, mivel azt a pénzt, amit kapunk, teljes egészében a felszerelésinkre és a táborra, kellékekre, utazásra fordítjuk, tehát felesleg nem marad. Azért csinálom, mert szeretem. Ahogyan az elején is elmondtam, nekem ez már életstílusommá vált, úgy érzem, nem tudnék mihez kezdeni, ha ez az egyesület és ez társaság nem lenne. A jövőt illetően, én már játszottam a gondolattal, hogy ha úgy alakul, hogy az idősebb generáció úgymond „kiöregszik” az egyesületből, én akkor is tovább vinném, nem hagynám elveszni azt a sok belefektetett munkát és a csapatunk hírnevét. Soha nem válhat teherré, amit szeretünk csinálni, mert ha teheré válik, akkor már nem hobbi, nekünk pedig ez az életünk. 

Ártatlan gyilkos

-novella-

Futott. Már harmadik napja menekült a rendőrség elől. Hosszú aranyszínű haja már kócos, sáros és ragacsos volt, bőrét vékony porréteg fedte, lábai fájtak. Szeretett volna újra otthon lenni az öccsével, vagy legalább is egy békés, csendes helyen, ahová nem követi senki.

J tudta, mi vár rá, amikor néhány nappal ezelőtt útnak indult a város egyik legelőkelőbb negyedébe. Tisztában volt vele, hogy amit tesz, az rossz, de mégis meg kellett tennie. Szüksége volt a pénzre. Amióta szülei meghaltak abban a szerencsétlen autóbalesetben, neki kellet eltartania T.-t és saját magát. Nem volt többé kire számítani. Egyik napról a másikra éltek, ő egész nap dolgozott, időnként kiült az utcára koldulni, hogy öccse iskolába járhasson és vehessenek neki használt tankönyveket.  Sokszor úgy érezte, ezt már nem bírja tovább, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Mi lenne akkor a kisöccsével? Ezért amikor egy hónapja kéregetés közben egy gyanús idegen félrehúzta egy sötét utcába és a fülébe súgta az ajánlatot, nem tétovázott.

A feladat nem volt egyszerű, ha jobban belegondol az ember. Bejutni egy idegen házba, ami nem mellesleg elég nagy és védett, megtalálni a számára előre elrejtett kis fehér tasakot benne a porral, azt titokban becsempészni az öregúr italába, de vigyázni, nehogy valaki más igya meg, majd nyomok nélkül eltűnni. J nem értette, miért pont őt választották ki erre a feladatra. Talán azt hitték, ő már nem kockáztat semmit? Neki nincs veszítenivalója? Ő úgyse hiányozna senkinek? T-nek nem szólt egy szót sem, nem akarta megijeszteni ilyen felnőttes dolgokkal, nem akarta, hogy T féltse a nővérét. Nem mintha J maga nem félt volna.

Beosonni a villába nem volt nehéz. A kutyákat sikerült elkerülnie, az elrejtett mérget is könnyedén megtalálta az ablak alatti virágágyásban a muskátlik között. Mielőtt belépett a hatalmas sárga épületbe, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki. A szobák óriásik voltak, lábujjhegyen ment el a konyháig, amely a nappali és a háló között helyezkedett el. Hallotta a másik szobából átszűrődő hangokat. Az öregember valószínűleg tévézett. Azt mondták neki, hogy minden vasárnap pontban tízkor issza meg a reggeli kávéját. A konyha falán ketyegő óra szerint még volt 6 perc, ezért leguggolt a pult mögé, és várt. Kis idő múlva megjelent a férfi, pizsama és háló köntös volt rajta. Ősz hajszálakkal volt tele a haja, homlokán is mély barázdák ültek, de meglepően fürge volt a járása. Lassan, kényelmesen nekilátott a kávé elkészítésének. Mikor kész volt, J megijedt, hogy nem lesz alkalmas pillanat, amikor a férfi elfordul, ő pedig beleszórja a kávéba a tasak tartalmát. Ekkor azonban a nappaliból áthallatszott a délelőtti híradó bemondójának búgó hangja, mire az öregúr hirtelen elindult a szomszédos helyiségbe. „Itt az alkalom!” – gondolta J. Felállt, hogy elvégezze feladatának utolsó mozzanatát, ám azzal nem számolt, hogy a férfi meggondolja magát és visszajön. Mikor a tekintetük találkozott, egy pillanatra egyikük sem kapott levegőt. J pánikba esett, először megdermedt, majd ijedtében a konyhakéshez nyúlt. Innentől kezdve csak homályos emlékei maradtak. Még most sem, így három nap után sem tudta feldolgozni, hogy megölt egy embert. Folyvást hallotta a fülében a kiáltásokat, az utolsó könyörgő szavakat. Látta a mellkasából kiáramló vért, ami lassan a padlóra csordogált, kis tócsát alakítva ki a szoba közepén. A vértől piszkosnak, szennyesnek érezte magát. A hatodik szúrás után pár percre megállt, a férfi fölé magasodott és csak nézte, nem tudott betelni a látvánnyal, nem tudta felfogni, mi történt. Aztán, mintegy kijózanodva eldobta a kést, az hangosan a szoba falához csapódott, majd bemaszatolva a küszöb előtt álló puha szőnyeget, leesett. J remegett a félelemtől, a rémülettől, a haragtól. Kirohant a házból, és csak szaladt, amerre látott.

Azóta bolyongott az erdőben. Nem volt benne biztos, hogy követik, de ha a rendőrség nem is tudja, hogy ő volt, valaki után akkor is nyomoznak. És ha rátalálnának, mit mondhatna, mit keres az erdőben, ha nem bujkál? Rettenetesen félt. Félt attól, hogy magára van hagyatva a természetben, hogy egyik éjszaka megfagy, hogy megsebesül… és hogy elkapják. T sokszor az eszébe jutott. Vajon mit csinálhat most? Olyan egyedül lehet. Elképzelte a kisfiút a barna hajával, a sötét szemével, ahogy az asztalnál ül, és csendben, korgó gyomorral írja a házi feladatát. Már kezdte bánni, hogy legalább arról nem szólt, hogy elmegy otthonról. A gyilkosság után a megígért összeget sem kapta meg, mivel nem mert találkozni senkivel. Az is lehet, hogy megbízói végeznének vele, mivel hibázott. Most jutott eszébe, hogy a késen biztosan rajta maradtak az ujjlenyomatai.

Kezdett sötétedni. Még egy éjszaka étlen szomjan. Utoljára egy napja ivott a folyóból. A hatalmas esőzések miatt már alig tudott száraz helyet találni, ahova elrejtőzhet. Minden pillanatban úgy érezte, nyomban összerogynak a térdei és föl sem ébred többé, de valami ismeretlen erő vezette előre, mindig előre, csak vitték a lábai. Váratlanul egy tisztásra ért, maga mögött hagyván az erdőt. Furcsa fényeket vett észre a távolban, amelyek mind rá szegeződtek. De nem állt meg. Lassan rakta egymás után elfáradt végtagjait, mígnem olyan közel ért, hogy a távolban kirajzolódtak a rendőrautók körvonalai, és meghallotta a rá kiáltozó rendőrök hangját oldalról. „Nincs tovább” – gondolta magában. – Feladom – suttogta inkább magának, mint az őt körülálló embereknek, és ezzel lerogyott a nedves fűbe, nyugodtan lehunyta szemeit, mélyet lélegzett, és várt. 

Emlékek útja

-novella-

 Ma van az utolsó tanítási nap. Már csak néhány óra választ el a szabad, remélhetőleg felejthetetlen élményekkel teli nyári szünettől, amikor még a forró, égető napsütés is kellemesebb, mint egyébként. Az utolsó óra után gondolkodás nélkül a Tisza-part felé veszem az irányt. Jól ismerem a helyet és az oda vezető kis utcákat, hiszen számtalanszor jártam már ott.

A Tisza-part számomra a fontos, életre szóló dolgok színhelye: ahol barátságok köttetnek és szakadnak szét, ahol fontos szavakat mond ki az ember, ahol olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket máshol nem. Az a hely, ahová az ember csak a számára különleges emberekkel megy el egy sétára. Mikor még oda sem érek, már nyugalom lesz úrrá rajtam, megkönnyebbülök, hogy ha nem is a szabadban, de a folyó közelében lehetek. Kiszakadhatok a mindennapokból, a város nyüzsgéséből. Itt mindig lágy szellő simogatja az arcomat, megvigasztal, ha szomorú vagyok, biztat, lelkesít, ha arra van szükségem.

Már itt is vagyok. Elmosolyodom. Amint végigsétálok a padok mellett, azon kapom magam, hogy szinte mindegyikhez fűződik valamilyen emlék. Vannak, amikhez kellemesek, vannak, amikhez nem. Egy kis időre meg is állok az egyik lépcső közelében, nekidőlök a korlátnak, és tekintetemet az egyik frissen festett padra szegezem. Abban a másodpercben ezer meg ezer emlékkép lepi el az agyamat. Kutatni kezdek a foszlányok között, mire lelki szemeim előtt megjelenik a három évvel ezelőtti önmagam, amint újdonsült barátnőmmel ülök és beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Annyira vidámak vagyunk! Sőt, boldogok. Az életnek csak a szép oldalát látjuk, még hisszük, hogy minden a lehető legjobban fog alakulni. Érezzük, hogy számtalan lehetőség áll előttünk, a világ tele van csodákkal, és csak ránk vár.  Vágyainkról, terveinkről mesélünk egymásnak, ő beszél a családjáról, én megemlítem a legújabb regényt, amit ajándékba kaptam, mire ő kijelenti, nem szeret olvasni. Ezen megütközök kissé, de arra gondolok, biztosan csak nem vett még a kezébe semmilyen jó könyvet, és talán számára az olvasás csak a kötelező olvasmányokból áll. Elkezdem elmesélni a kedvenc könyvem tartalmát. Pár perc múlva újra zavartalan a beszélgetés, a fiúk is szóba kerülnek, a szemünk ekkor már könnyes a nevetéstől. Kiderül, mennyi közös van bennünk. Bölcsnek tűnő tanácsokat osztogatunk egymásnak, amikről meg vagyunk győződve, hogy be fognak válni. Terveket szövögetünk arról, hogy mit fogunk majd csinálni jövő nyáron négyesben, amikor már mindketten járni fogunk valakivel.  Jól érezzük magunkat egymás társaságában, ő meg is jegyzi, hogy olyan, mintha testvérek lennénk. Véletlenül az órámra pillantok, és szomorúan közlöm vele, hogy mennünk kellene, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. A búcsúzás előtt a barátnőm elmondja, mennyire fél, hogy ha elkezdődik a tanítás szeptemberben, és középiskolások leszünk, kevesebb időnk lesz egymásra, megszakad a kapcsolatunk. Én is tartok ettől, de ezt nem mondom el neki, inkább megnyugtatom, hogy ez nem fog bekövetkezni, és remélem, hogy igazam lesz.

Nem tudok uralkodni magamon, elmosolyodom ennek a szép emléknek a hatására. Tovább sétálok, és egy nyugodt helyen, ahol nem látok embereket a közelben, leülök. Eszembe jut, hogy az a bizonyos nyár utáni szeptemberben ugyanitt ültem ugyanazzal a barátnőmmel, azonban ekkor már valami megváltozott. Már egyáltalán nem nevettünk olyan jóízűen, és a beszélgetés témája csak az iskolára és a tanulásra szűkült. Meg persze beszéltünk a közös ismerősökről, akikről mindig lehetett hallani valami érdekes pletykát, amit tovább lehet adni. Megszokásból mentünk el sétálni, mindig ugyanaz volt a téma. Önzővé váltunk, csak magunkról beszéltünk, és amint elsoroltuk panaszainkat az iskolát illetően, megszakadt a beszélgetés. A találkozások már nem voltak olyan rendszeresek, meg is voltunk egymás nélkül. Az új barátainkról meséltünk egymásnak, akiket a középiskola első osztályában ismertünk meg, és sokszor irigykedve gondoltunk a másik új barátnőjére, akivel több időt tölt újabban.

Az előbbi boldog mosoly eltűnik az arcomról. Lehangol, hogy a kapcsolatunk mennyivel szegényebb lett attól, hogy kevesebb időnk volt egymása, és már nem tudunk olyan őszintén, nyíltan beszélni egymással, mint korábban. Mi történt velünk? Hogy válhattunk ilyen önzővé? Hova tűnt az a lelkesedés? Miért nem szeretjük már egymást úgy, mint a testvérek? Bűntudatot érzek, és késztetést, hogy visszamenjek az időben és jóvátegyek mindent, amit csak lehet.

Ezen egy kicsit elmélázok, keresem azt a pontot, ahol minden elromlott. Nem is érzékelem annak a néhány embernek a jelenlétét, akik az elmúlt 15 percben sétáltak el a pad előtt, annyira a gondolataim rabjává váltam. Hirtelen az egy évvel ezelőtti események emlékei ragadnak magukkal. Most csak magamat látom, egyedül vagyok. A barátnőmmel már egy hete nem beszéltem. Igaz, váltottunk pár SMS-t, de azt is csak megszokásból. Most éppen mindkettőnknek fontosabb dolga van. Már egy hónapja kifogások sorozatát hozzuk fel egymásnak, hogy éppen miért nem lenne alkalmas találkoznunk. Az észrevétel, hogy most is ugyanúgy ülök itt, mint akkor, villámcsapásként ér. Tehát akkor már egy éve elvesztettem a barátnőmet, akivel testvérekként szerettük egymást?

Mielőtt még túlságosan a gondolataimba merülnék, egy fiatal anyuka sétál el előttem a síró kisfiával, így újra visszacsöppenek a valóságba. A karórámra pillantok, és meglepődöm, hogy milyen gyorsan elrepült az idő. Kijózanodva körülnézek, több ember vesz most körül, mint amikor ide jöttem. Amíg visszasétálok a gimnázium utcájába, azon zakatol az agyam, hogy most vajon mit kellene tennem. Közben megfigyelek minden utamba eső dolgot, mintha attól várnám a megoldást. Pár perc elteltével megállok, zsebemből előhúzom a régi, megviselt külsejű mobilomat, megnyitom az üzeneteket, és írni kezdek. 

Szerettél?

Gondoltad volna, hogy egyszer így kezdődik el?

Megbántad-e néha, hogy később így váltunk el?

Szerettél?

Sejtetted talán, hogy megszerettelek, és viszont szerettél?

Észrevetted végül, hogy haragszom rád, s elmentél?

Szerettél?

Érezted-e boldogságom, mikor velem voltál?

Szenvedtél-e gyűlöletemtől, mikor eltiportál?

Szerettél?

Tudod-e, nyári éjszakákon mennyit álmodoztam rólad?

Elhiszed, ha azt mondom téli estéken sírtam utánad?

Emlékszel-e, milyen lázban égtünk, hogy újra lássuk egymást?

Mondd, emlékszel-e: engem, vagy valaki mást;
Szerettél?

Madách Imre: Az ember tragédiája

-elemzés-

Az ember tragédiája című drámai mű az emberiség történelmét, sorsát mutatja be korszakonként, a teremtéstől a pusztulásig. A tragédia alapkérdései, hogy van-e értelme az emberi létnek, van-e fejlődés, és hogy érdemes-e harcolni egy célért. A mű nem ad konkrét választ ezekre a kérdésekre, azonban a dráma végén az Úr így szól: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!"
A tragédiában Lucifer, a bukott angyal azt próbálja megértetni Ádámmal, hogy ő csak egy eszköz, és nincs saját akarata. Ádám ezért igyekszik a saját lábára állni, és ő akar különbséget tenni jó és rossz között - ezt végül el is éri.
 A műben színről színre változik a helyszín. A szereplők járnak Rómában. Egyiptomban, Athénban, Konstantinápolyban, Prágában, Londonban és Párizsban. Megtudhatjuk, hogy az író hogyan képzeli el az emberiség múltját és jövőjét.
A mű pesszimista hangvételű, egészen a Paradicsomban játszódó színtől kezdődően, ahol Éva letépte a tiltott fa gyümölcsét. A száműzetés után az emberpárnak sok kudarcban, csalódásban volt része. Miután kiléptek a Paradicsomból, Ádám megkérte Lucifert, hogy mutassa meg nekik a jövőt. Lucifer álmot küldött rájuk, amelyben végignézhették a különböző történelmi eseményeket. Ádám végül szomorúan állapította meg, hogy az emberiségre szörnyű pusztulás vár.
A drámának három állandó szereplője van, akik színről színre megjelennek: Lucifer, Ádám és Éva. Mindannyian különböző eszméket testesítenek meg. Lucifer a tagadás szelleme, ő nem hisz azokban az eszmékben, amelyekben Ádám. Ő racionálisan gondolkodik, nem az érzelmei vezetik. Lucifer az anyag örökkévalóságában hisz, és arra törekszik végig, hogy Ádámot minél inkább eltávolítsa Istentől. A műben Lucifer ellentéte - és ellenfele- Éva, mivel ő a szeretet, a gyengédség, a művészetek megtestesítője, akit az érzelmei irányítanak. Ádám döntéseire is hatással volt, például abban a színben, ahol Ádám fáraóként jelent meg. Ádám mindenkitől magasabb rendűnek hitte magát, a rabszolgákat egész nap dolgoztatta, ám Éva megjelenése után mindet felszabadította. Ő a nagyság eszményének képviselője. Nagyobb akar lenni másoktól, dicsőségre vágyik. Az ő szerepe az egész drámában a harc, a küzdés. Az emberpár az egész emberiséget jelképezik a műben.
A drámában úgy tűnik, Ádám és Lucifer a központi szereplők, azonban Éva is kulcsfontosságú. Először is, sz ő kíváncsisága, hiszékenysége miatt űzte ki őket az Úr a Paradicsomból. Később Évából mégis pozitív hős lesz. Neki köszönhető, hogy Ádám nem vetett véget az életének az utolsó színben, és a többi részben is, mint Ádám felesége, lelki társa, támogatója jelenik meg; habár nem mindig hűséges. Évának Lucifer ellenfeleként azért van nagy jelentősége, mert ő akadályozta meg Lucifer akaratának beteljesülését, így az az utolsó pillanatban mégis kudarcot vallott.
A tragédia első felében Madách negatív szereplőként állítja be Istent. Kapzsinak tűnik, amikor amikor csak két fát ad Lucifernek, az egyik angyalának. Lucifer ezért az embernek is rossz színben akarja feltűntetni az Urat. A száműzetése után azt hazudja Ádámnak és Évának, hogy Isten azért tiltotta meg nekik, hogy a tudás és halhatatlanság fájáról egyenek, mert nem akarja, hogy valaki csodálatosabb, hatalmasabb legyen nála. Ennek ellenére az Úrnak végül mégis pozitív szerep jut, mivel az utolsó mondatából látszik, hogy nem ellensége az embernek, hanem mellette áll.
Isten a drámában a jó megtestesítője, a rosszé Lucifer. A köztük lévő konfliktussal indul a mű. Lucifer azt szeretné, ha az emberpár soha nem térne vissza az Úrhoz, de az végül győzedelmeskedik felette. Isten nem semmisíti meg Lucifert, mert állítása szerint nem szabad, hogy a világon csak a rossz, vagy csak a jó létezzen - mindkettőre szükség van, így Lucifer végig Ádámmal lesz a jövőben is. Ő fogja jelenteni Ádám életében a kételkedést, a félelmet és a bizonytalanságot. Ez azért szükséges, hogy az ember megtalálja a jó és a rossz közötti egyensúlyt, és a rossz megismerése után tudja értékelni a jót.

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

-elemzés-

   A regény főhőse Raszkolnyikov, egyetemi hallgató. Pénzhiány miatt abba kellett hagynia tanulmányait, és hogy mielőbb pénzhez jusson, azt tervezi, megöli Aljona Ivanovnát, az uzsorásasszonyt.

   A gyilkosság előtt egy hónappal kitervelt mindent, azonban nem ment minden úgy, ahogy Raszkolnyikov várta: Lizaveta, Aljona Ivanovna húga előbb hazaért mint kellett volna, így a diáknak muszáj volt őt is megülni, hogy ki tudjon jutni a lakásból.A gyilkosság elkövetése után sem lehet nyugta a főhősnek, mivel anyja és húga bejelentik hogy Pétervárra látogatnak.A családtagjai természetesen észreveszik Raszkolnyikov különös viselkedését, ráadásul az utóbbi időben a diák egészsége is megromlott, és anyja állandóan aggódik állapota miatt.

   Raszkolnyikov összeismerkedik Szonyával, az utcalánnyal, aki saját magát áldozta fel családjáért. Végül Raszkolnyikov enged a nyomásnak és feladja magát. Szibériába kerül, 8 év fogságra ítélik.
Annak ellenére hogy a regény címében benne van a bűn és a bűnhődés is, csak az első részben olvashatunk a gyilkosság előkészületeiről, az előzményekről, és magáról a gyilkosságról. Az összes többi részben az író a következményeket írja le, és itt már az idő múlását sem tudjuk nyomon követni, nincsenek egymástól elválasztva a napok. Ez a tartalmi elosztás arra utal hogy a bűn elkövetéséhez nem kell annyi lelki erő és önuralom, mint a következmények elviseléséhez. Az embernek a bűntudattal kell megbirkóznia, és az a legnagyobb feladat.

   Raszkolnyikovnak semmilyen személyes indítéka nem volt hogy megölje az öregasszonyt, de mégis hidegvérrel intézte el áldozatát. Egyik oka az volt, hogy ki akart törni a nyomorúságos életmódból, rendbe akarta hozni az életét - ami érthető, mivel egy szűk kis szobában lakott, aminek a lakbérét sem tudta rendszeresen fizetni. Azonban a fő indíték az volt, hogy fényt akart deríteni rá, hogy az elmélete kiállja-e a valóság próbáját, ezért magán kísérletezett.Többször is járt az uzsorásasszonynál, és gyűlöletet érzett iránta, vagy talán még rosszabbat: úgy gondolta, a nő kártékony a társadalomra nézve, és nem érdemli meg az életet. Szerinte jobb az, ha megöli és ezzel sok ember javát szolgálja, mintha az asszony tovább élne és élősködne a város lakóin. Ezek a gondolatok valószínűleg egy idő után elfelejtődtek volna, ám közvetlenül azután hogy a főhős az uzsorásasszonynál járt, véletlenül meghallotta amint két fiatalember éppen arról beszél, hogy Aljona Ivanovnát meg kellene ölni. Raszkolnyikov ekkor még elszántabb lett, és végleg eldöntötte hogy végrehajtja a gyilkosságot.

   A nagy esemény után újra előtérbe kerül egy régebbi írása, melyben kifejti az elméletét. Ebben az értekezésben azt állítja, hogy az embereket két csoportba lehet sorolni. Vannak a közönségesek, és a kiváltságosak. Utóbbiak a "kiválasztottak", akiknek a kezükbe kell ragadniuk a hatalmat, és bármit elkövethetnek, ha azt a közjó érdekében teszik; legyen az akármilyen gonosz, kegyetlen dolog, Napóleont hozza fel példaként, ő az, aki a történelemben megszerezte magának a hatalmat, és habár embereket ölt, a jó cél érdekében tette. Raszkolnyikov példaképének tekinti Napóleont, azt hiszi, joga van osztályozni az embereket és megölni azt akit kártékonynak gondol. Igaz, hogy ez az elmélet észérvekkel alátámasztható, viszont a valóság próbáját egyáltalán nem állta ki. Az ember nem tud ekkora teherrel élni a bűntett elkövetése után, lehetetlen hogy egy életen át magában tartsa ezt a szörnyű titkot. Illetve ha sikerül is, nem tud boldog, teljes életet élni. Emellett senkinek nincs joga a másik ember sorsa felől dönteni. Raszkolnyikov elmélete akkor állta volna ki a próbát, ha a gyilkosság után jobban tudott volna uralkodni a viselkedésén, hasznot húzott volna abból amit tett, és ő is és embertársai is boldogabban éltek volna. Ehelyett feladta magát, el kellett fogadnia gyengeségét.

   Mikor Szibériába került, újra megbetegedett és lelkileg is összeroppant. Nem a börtöni életmód törte meg, hanem a felismerés, hogy ő mégsem kiválasztott, nem felsőbbrendű a többi embernél. Valamilyen szinten bűntudatot érzett, de nem a gyilkosság miatt, hanem az miatt hogy gyenge volt. Úgy látja, hogy a börtönben mindegyik rabnak súlyosabb bűne van mint neki. Végül megbékél a büntetéssel és elismeri, hogy a boldogságért meg kell szenvedni. A hosszú évek elviseléséhez pedig Szonya ad neki erőt és reményt.

   Szonyának fontos szerepe van Raszkolnyikov életében. Még ha az író nem is írja le, akkor is érezni lehet, hogy kettejük között valamilyen erős kapcsolat van. Szonya a diák lelki támasza, hozzá fordul, amikor már úgy érzi, senkivel sem tud beszélni. Ő az egyetlen akinek elmondja a titkát. Benne azért bízik meg, mert előtte nem kell szégyenkeznie, mivel a lány köztudottan bűnös életet él és nem ítéli el Raszkolnyikovot. Szonyára nem mondhatjuk hogy romlott erkölcsű lány, mivel akármennyire is bűnös, ő vezette rá a főszereplőt hogy vallja be a bűnét a rendőrségen is. Fontos, hogy nem erőszakkal vette rá Raszkolnyikovot, hanem pusztán a szeretetével. Szibériában is mellette volt és akkor sem veszítette el a türelmét, mikor Raszkolnyikov durván vagy közömbösen bánt vele. Valójában a fogság ideje alatt a legfontosabb a jelenléte, mert nélküle a főhős elveszítené a reményt és az élni akarást.

   A főszereplő akármennyire is bánta hogy feladta magát, nem volt más választása, és erre ő is rájött. Észrevette, hogy a családjával és a barátjával is megromlott a viszonya. Egyetlen megoldásnak látta hogy szakítson az anyjával, mert ha nem teszi, előbb-utóbb elmondja mi nyomja a szívét, és akkor már úgysem fogadnák be. A bűne magányba taszította, elszigetelte őt az emberektől, sehol sem érezte jól magát. Még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne, de ahhoz nem volt elég bátorsága.

   A legnagyobb gondot Porfirij vizsgálóbíró okozta, mivel ő kérdezősködött a legtöbbet. A bíró megpróbálta rávezetni Raszkolnyikovot, hogy az eszme amiben hisz, egy eltorzult eszme. Porfirij látszólag igyekezett igazságot tenni, de nem csak kötelességből tette, hanem élvezte is, hogy össze tudja zavarni a gyilkost. Pszichológiáról beszélt neki, oda nem illő dolgokról mesélt, hogy felidegesítse, elbizonytalanítsa a diákot. Megbénította a gondolkodását, már-már elérte hogy a gyilkos mindent bevalljon. Ő ajánlotta fel neki hogy jelentse fel magát, mert akkor enyhébb büntetésre számíthat.

   

Learn Languages Online!!!

mylanguages.org

livemocha.com

These two pages are absolutely perfect for everyone who wants to learn a foreign leanguage. I tried them. ;) At both pages you can do listening exercises too!

Ez tényleg szerelem...

Az utcákra még sötét éj borul
a ház összes lakója már rég szobáiba vonult
Talán már csak én hallgatózok a csendben
lesem az árnyékokat, félek hogy mindjárt itt a reggel.

Mikor oldalamra pillantok, mosolyra húzódnak ajkaim
meglátom a Boldogságom,
Őt, kitől megválnom fájdalom.
Szívem csordultig lesz szeretettel, úgy mosolygok szép szavain...

Mosolygok szép szavain, melyek nélkül minden fakóbb lenne
Kedvem támad megölelni, s szeretni, nagyon szeretni ma este.
Arcára ezer meg ezer csókot lehelni, szorosan átölelni,
egész éjszaka csak Őt figyelni, békés arcát, annak minden vonását jól eszembe vésni.

 Bár tudom hogy ezt az arcot még milliószor láthatom
Mégsem tudok betelni vele, mindig ízére, illatára szomjazom...

De ha mégis elveszíteném Őt örökre,
akkor is mindig emlékezni fogok ezekre a percekre
mert ilyen szépet elfelejteni nem lehet,
a legnagyobb boldogság az, amikor valaki feltétel nélkül, s viszont szeret.

Az ember, aki generációkat képes megtáncoltatni

-interjú-

Annak apropóján, hogy a Midnight táncegyüttes nemrég ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, az együttes vezetőjét, Terzin Róbertet kérdezem a mögötte álló évekről, a kezdetekről, a nehézségekről, a jelenről, és a klub jövőjéről. 

*Mikor alakult a táncegyüttes? Honnan az ötlet?

 - 1982-ben alakult Adán, az Iparos Szövetkezet tánccsoportja volt. Mivel az akkori Iparos Szövetkezetben sok fiatal dolgozott, Szalai Gizella ötlete volt a táncegyüttes megalapítása. Tulajdonképpen azért alakult meg, hogy szórakoztassa a fiatalokat, kitöltse a szabadidejüket. Az Iparos Szövetkezet támogatta anyagilag, biztosította a ruhákat, a zenei felszerelést, és amire szükség volt. Később, amikor már fellépéseket is vállalt az együttes és közkedveltté vált, akkor a Község is támogatta. Ez volt az első ilyen táncklub a környéken, és az együttes örömére szolgál, hogy azóta Vajdaságszerte több is alakult ennek a mintájára. Kevés formációs táncegyüttes mondhatja el magáról, hogy fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli.

*Milyen volt az első tánciskola?

- A tánciskola arra szolgál, hogy a fiatalokat megtanítsuk alapfokon táncolni, tehát az alap tánckultúrájukat elsajátítsák. Az együttes mindig a feladatának érezte, hogy a fiatalok táncképzéséből kivegye a részét. Az első tánciskolák más hangulatúak voltak, mint a mostaniak – legalábbis azok, amiket én tartottam. Az elejében én csak táncoktató voltam, koreográfiákat készítettem, csak később kezdtem a tánciskolákat vezetni. Az első tánciskola nem sikerült jól, mert annak ellenére, hogy szakmailag tudtuk, hogyan kell vezetni egy tánciskolát, nem tudtunk rendet tartani. Az elsőt nem is tudtuk befejezni, mert nem tudtunk haladni az anyaggal. Ezután kihagytunk egy évet, és a második évben új lappal indultunk - jobban igyekeztünk fegyelmet tartani a fiatalok között.

*Hány fellépésre kerül sor egy évben? Mi számít az eddigi legnagyobb sikernek?

- A táncosaink már évek óta 30-40 alkalommal lépnek közönség elé. 33 koreográfiánk van, amit bármikor el tudunk táncolni. Voltak az együttesnek olyan táncosai, akik nagyon sokáig táncoltak, és különböző versenyeken kimagasló eredményeket értek el. Azonban számunkra a legnagyobb sikernek az számít, hogy már az együttes megalapítása után pár évvel közönség elé tudtunk állni egy önálló másfél- vagy kétórás műsorral.

*Mennyire fárasztó egy táncegyüttes vezetése?

- Egyáltalán nem nevezném fárasztónak. Mivel én a munkahelyemen mással foglalkozom, hobbiként tekintek a táncoktatásra. Kezdetben az én tánctanáromnak segítettem a tánciskola vezetésében, mindig hozzám kerültek azok, akik kicsit le voltak maradva, vagy nem tanulták meg a csoporttal amit kellett. Később pedig már igyekeztem, hogy én tudjam vezetni a tánciskolákat. Koreográfiákat készítettem, és végül már generációkat tanítottam meg táncolni. Azért sem nevezném fárasztónak, mert még ha fáradtan is megyek el egy próbára, a tánc könnyen elfeledteti a problémákat.

*Gondolt-e már arra, hogy abbahagyja?

- Gondolkodtam már rajta, hogy mikor kellene abbahagyni, mert sok jó táncosa volt az együttesnek, de sajnos senki nem vállalkozott még arra, hogy átvegye. Ha segíteni kell, akkor segítenek, de senki nem mutatott még hajlandóságot arra, hogy átvegye a táncegyüttes vezetését.  Úgy érzem, hogy addig még van ötletem, csinálom.

*Már három évtizede foglalkozik fiatalokkal. Mennyire észrevehető a generációk közötti különbség? Most is ugyanolyan könnyedén szót ért a fiatalokkal, mint korábban?

- A generációk között nem látok nagy különbséget. Régen is, és most is vannak, akik igyekeznek, és vannak, akik csak azért járnak, hogy szórakozzanak. Egyedüli különbség talán az, hogy a régebbi táncosok kicsit kitartóbbak voltak, és jobban lehetett rájuk számítani. Habár, ha más együtteseket nézünk, ugyanez mindenhol megfigyelhető.  Az a szerencsénk, hogy a tánc a fiatalok számára egy olyan dolog, amiben örömüket lelik, és aki szereti, az úgyis csinálja, aki pedig nem, az egy-két éven belül lemorzsolódik. Igen, még mindig könnyen szót értek a fiatalokkal, sőt, ahogy öregszem egyre kevesebb a vita. Szeretek velük dolgozni.

*A táncegyüttesnek egyre több fellépése van. Hogyan lehet a közönségnek évről évre újat mutatni?

- Régebben versenyekre is jártam és azt tapasztaltam, hogy ha ugyanazt a fajta táncot kell megnézni sokszor, akkor már harmadszorra nehéz odafigyelni. Hiába nagyon jók a koreográfiák, ha egy idő után nem kötik le az emberek figyelmét. Igyekszem úgy összeállítani a műsorokat, hogy változatosak legyenek. Ne kövesse egymást két hasonló tánc. Arra kell törekedni, hogy minden generáció megtalálja a műsorban a maga számára megfelelőt. A zeneválasztás is nagyon fontos, olyan zeneszámot kell választani, amit ismer a közönség és fülbemászó.

*A fellépések mindig nagy izgalommal járnak, és sok gyakorlás után is előfordul, hogy valami nem tökéletes. Melyek voltak a legemlékezetesebb esetek a fellépéseket illetően?

- Sokszor előfordult már, hogy nem úgy ment le a műsor, ahogy elterveztük. Az egyik fellépésen volt egy foxtrott koreográfiánk, ment a zene, egy ideig figyeltem a táncot, minden rendben volt. Egy pillanatra nem néztem oda, és mire visszanéztem már senki nem volt a helyén. Kénytelen voltam leállítani a zenét. A táncosok meghajoltak és lejöttek a színpadról. Hasonló eset volt, amikor egy vizsgabálon az egyik táncot senki nem azzal a párral fejezte be, akivel kellet volna.  De szerencsére ez nem okozott nagy problémát. A legnagyobb baki, amikor a táncosokról leesik egy ruhadarab. Az egyik fellépésen az egyik fiú véletlenül kilépett a cipőjéből. A közönség is észrevette, és mindenki kíváncsian figyelte, hogyan oldja meg a dolgot. A fiú a következő körben újra belelépett a cipőjébe, és gond nélkül végigtáncolta az egészet. A közönség meg is tapsolta őt ezért.

*Melyik a legtávolabbi hely, ahová meghívás kapott a Midnight?

- Nem csináltunk Európa-szintű utazásokat, de Magyarországon belül több helyen is jártunk már, mint például Győr, Budapest, vagy Dunaújváros. A régi Jugoszlávia területét is bejártuk már. Fontos feladatunknak tartjuk azt, hogy a vajdasági szórványmagyarság területein lévő településekre is eljussunk. Ahol kevés magyar él, ott szívesen látnak minket, mert ilyen stílusú táncegyüttes ritkán jár oda.

* Van-e kapcsolata külföldi tánccsoportokkal?

- Igen, nagyon jó kapcsolatot ápolunk a tiszafüredi Extreme Dance Team-mel. Egyelőre velük tartjuk legközelebbi kapcsolatot, januárban voltak nálunk, és már meg van beszélve, hogy 2013-ban is jönnek a Formációs Táncfesztiválra. Ezen a fesztiválon rajtuk kívül vajdasági táncegyütteseket is vendégül látunk.

A táncegyüttes tehát eredményes éveket hagyott maga mögött, és reméljük, hogy még legalább ennyi év áll előtte. Mert amíg vannak táncos lábú fiatalok, – és azok mindig vannak – addig lesz aki továbbadja a tánc szeretetét.

Paulo Coelho idézetek

"Az egyetlen mód arra, hogy helyes döntést hozzunk, 

az, ha tudjuk, melyik a hibás döntés."

A zarándoklat

"Szeretném azt tenni vele, amit ő tett velem. (...) 

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást."

Tizenegy perc

"Maria szerette volna kimondani, hogy szereti. 

De tudta, hogy ezzel mindent elrontana, megijesztené a férfit, vagy, - ami még rosszabb - talán azt válaszolná, hogy ő is szereti. Maria ezt nem akarta: szerelmének szabadsága éppen abban állt, hogy nem kér, és nem is vár semmit."

Tizenegy perc (178. old.)

"...ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda."

"Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, amikor nem vagy mellettem."

Coelho: Tizenegy perc - 128. old.

A kis herceg - idézetek:

"Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra."

"Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."

Dosztojevszkij idézet:

"Ha felállsz a helyedről, elhaladsz mellettem, téged nézlek, téged figyellek; 

ha átsuhog a szobán a ruhád, majd elakad a szívem, ha kimégy a szobából, minden szavadat felidézem, még a hangodat is, ahogy mondtad; 

ezen az éjszakán pedig semmire sem gondoltam, egyre azt hallgattam, 

hogyan lélegzel álmodban, és hogyan fordultál meg kétszer is..."

Egy pár idézet, amit nem árt megjegyezni...

"Szeretnünk kell egymást, különben meghalunk."

Leckék az életről

"Én soha nem lennék öngyilkos. Nem tudnám megtenni, mert kíváncsi vagyok a végére, kíváncsi vagyok, hogy mi történik, mi az én történetem folytatása. Ha öngyilkos lennék, az olyan, mintha a film vége előtt kikapcsolnám a televíziót."

Budapest, retour - 73. old.

"Van egy sárga furgonunk, előttünk az út, és egy csomó lehetőség."

Keith c. film

"Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll. Az első rész neve: ígéret. A bűvész mutat egy közönséges tárgyat, egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert. Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy, de persze többnyire nem az. A második részt úgy hívják: fordulat. A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. Keressük a titkot, de nem találjuk. De nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá, mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót. De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha valami eltűnik. Elő is kell kerülnie. Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is, a legnehezebb. Úgy hívják: jutalom."

A tökélete trükk c. film

"A rossz szándékkal mondott igazság többet árt, mint bármely hazugság."

kínai közmondás

"Az összetűzés mindig a második szóval kezdődik."

japán közmondás

Amor tussisque non celatur.

(A szerelmet és  köhögést nem lehet elrejteni.)

"Ha nem lehet úgy, ahogy akarom, akkor úgy akarom, ahogy lehet."

"Az beszél többet, aki kevesebbet érez."

Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Mr. Darcy)

Eredet - idézet

"Vársz egy vonatra. 

Egy vonatra, ami elvisz messze. 

Reméled, hogy oda visz, ahova akarod. 

Nem tudhatod biztosan, de nem is fontos. 

Miért nem fontos? 

Mert ott is együtt leszünk."

Mert aki szerelmes...

   "Miért nem lehet örökké szerelmes az ember lánya? Miért múlik el egy idő után? Szeretnék örökre ilyen maradni. Önmagam maradni. 
   De ez vagyok én? Ki vagyok egyáltalán? milyen vagyok? Vajon Vele tényleg önmagam vagyok, vagy csak tetszik az a valaki... a Másik, aki vele van? Vajon ki lennék Én, csak úgy magamban, csak Én, Én, és  a csupasz lelkem? Már nem is számít, mert amióta Én és Ő Mi vagyunk, azóta érzem hogy élek. Azóta nem vagyok egyedül a szürke hétköznapok labirintusában; azóta a szemem már el is felejtette, milyen volt fakónak, kopottnak lenni. Most mindent gyönyörűnek látok velük. Lehetséges-e, hogy ez csak a színtiszta optimizmus? Vagy ez már az őrület határán van?
Nem szeretem kimondani: szerelmes vagyok. Nem is fogom kimondani. Hadd csapjak be mindenkit, hadd higgye a Másik, hogy ez csak egyszerűen vidámság. 'Csak' boldog vagyok. Csak boldog, nem szerelmes. 
   Mert aki szerelmes, annak bármikor összetörhetik a szívét."

Remény

Örül a szívem, felpezsdült lelkem,

Gombóc a torkomban.

Vajon hol vagy már?

Jöjj gyorsan!

Végre érzem, hogy élek.

Igaz, nincs tavasz, 

De én mégsem félek,

Remélem, velem maradsz.

Értelmet adsz napjaimnak. 

De a búcsú oly' közel, 

Addig szomjazom szavaidat, 

Még el nem jössz, s meg nem ölelsz.

Miután elengedtél, nézz szemembe, 

S mondd, amit hallani akarok.

Suttogd azt: "Örökké tiéd maradok."

És soha többé.. ne engedj el még!

Mosolyogva intek búcsút,

Mosolyogva, de a szemem könnyes.

Szerelmes lány sose búsul!

- erre gondolok, s így búcsúzni is könnyebb. 

Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam - idézetek

Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mintha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.

(...) Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer, vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. 

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit.

A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogyan döntsünk. 

Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.

Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre.